60. Love you, Goodbye

Louis Tomlinson:

Megkövülve várom, hogy kibukjon belőle valami, ha más nem, hát a nevetés. A tekintetét olyan ügyesen üríti ki a kíváncsisskodásom elől, hogy már én magam sem tudom, hogy mit fog reagálni, csak várok, remegő kézzel, pillangókkal a gyomromban. Tudom, érzem, hogy ha el is szúrtunk sokmindent, nekem mindenféleképpen mellette van a helyem, mert akkor tudom, hogy mindketten biztonságban leszünk, sőt, esetleg egyszer mindhárman.

Sosem gondoltam volna, hogy én leszek az első,aki ötünk közül ennyire határozottan ki fog állni a családalapítás mellett, mindig is azt vártuk, Zayn mikor húz fekete öltönyt, és veszi feleségül Perriet, vagy Liam, mert bennük megvan a kellő komolyság ehhez, bennem azonban mindig is azt hittem, egy örök gyerek lakozik, aki hiába esik-kel a szerelem nagy világában, megállapodni sosem fog tudni. Ám mostanra minden megváltozott, és Briana távozását követően egy másodpercet sem haboztam, összepakoltam, és haza jöttem.

- Louis... - mély levegőt vesz, és innen tökéletesen látom, mennyire zavarodott is valójában.

Nem merek megszólalni, mert félek, hogy megint elrontok mindent, és azt már nem engedhetem meg magamnak.

- Mondd, Louis, szeretsz engem? - a kérdésétől hátrahőkölve állok fel újra, már magát a feltételezést sem értem. Vagyis de, pont hogy értem, de nem akarok most erről beszélni. - Igen, vagy nem?

- Igen - gondolkodás nélkül, a szemébe nézve közlöm, mintha soha nem mondhatnék nagyobb igazságot.

- Miért hazudsz?

- Nem hazudok.

- Megcsaltál, Louis - keserű szájízzel vallom be saját magamnak is, hogy igaza van.

- Elcsesztem, tudom, de már abban a pillanatban megbántam, higGY nekem. Kérlek - hiábavaló minden, mégis tovább próbálkozom.

A kezéért nyúlok, de elrántja, hátrébb lép.

- Nem, Louis, nem fogok csak úgy túllépni ezen. Sok szarság történt most, nem megyek hozzád, ne haragudj, én, én csak..nem - a könnyei záporozni kezdenek, és én nem tudok csinálni semmit sem. Elutasít mindenféle segítséget, komótosan hátrál vissza a lakás bejáratáig.

- Halgass meg, kérlek - felpattanok a földről, egyáltalán nem izgat, vajon koszos lett-e a nadrágom, vagy felcsúszott-e a pólóm. Egyedül Miát látom magam előtt, a kétségbeesett pillantását, és azt, ahogy védekezően maga elé tartja a két karját. - Szeretlek. Az életemnél is jobban, és hidd el, ha csak egyszer, egyetlen egyszer visszamehetnék az időben, mindent máshogy csinálnék!

- Ó, vajon ez akkor is eszedbe jutott, amikor azzal a másik lánnyal enyelegtél? Louis, ugyan már! Egy okot mondj, amiért továbbra is meg kellene benned bíznom, vagy el kellene hinnem amit mondasz! Nem tartottam pisztolyt a fejedhez, senki sem kényszerített rá, mégis megtetted. Felnőtt ember vagy, egyedül hozol döntéseket! Bár az bizonyára megkönnyítette a dolgod, hogy engem iderángattál, magamra hagytál, mint egy kutyát, akit a nyaralás ideje alatt a házba bezárnak! De fogadjunk, az meg sem fordult a fejedben, hogy inkább elengedj! - a nyakamat tenném rá, hogy már  a sírástól nem látni semmit. Nem törődve a szomszédokkal, vagy avval, hogy bárki meghallhatná a vitánkat, egyre csak hangosabban és hangosabban kiabál, míg végül már elcsuklik a hangja.
- Az, hogy össze akarom kötni az életem veled, nem elég indok? Mit tegyek még annak érdekében, hogy végre felfogd, mennyire szeretlek, és azt akarom, hogy életünk végéig együtt legyünk? Igen, veszekedni akarok veled, hajnalig borozni a teraszon, újra meg újra arra eszmélni, hogy megint ugyan azt a könyvet olvasod, hallgatni, mikor beszélsz, ölelni, ha fázol, és minden nap megmenteni magadtól! Ha ez nem elég, akkor mondd meg, mi kell még? Mi kell ahhoz, hogy elhidd? - elfojtottt lélegzettel várom, hogy mondjon valamit, a mellkasom feszül a félelemtől, kényelmetlen és fáj minden. A haléntékomon verejték csordogál, ujjaimmal többször végigszántok a hajamon. Mia pedig csak sír, vígasztalhatatlanul, a lábai megremegnek, folyamatosan halad hátrafelé. A küszöbbe beleakad a cipője sarka, kis híján elesik, de szerencsére időben utána nyúlok. Törékeny kis teste a karjaimba zuhan, és én minden porcikámmal azon vagyok, hogy ne is essen ki onnan.
Ében szemeit daccosan összeszorítja, de vállai rázkódni kezdenek a sírástól, és akarva-akaratlanul is karjait körém fonja, pont úgy, ahogy én is teszem.
- Nem fogsz tudni megbocsátani, ugye? - magam is a könnyeimmel küzködve motyogok, fejem a nyakába temetve. Szipog, kapkodva veszi a levegőt, de csak percekkel később nyugszik meg annyira, hogy válaszolni tudjon.
- Fogalmam sincs, Louis - nem húzódik el, nem akar elmenekülni, de annak sem mutatja jelét, hogy valóban lehiggadt, és hajlandó lenne végighallgatni, netalán elfogadni az iménti ajánlatom.
- Bízom benne, hogy egyszer sikerülni fog - eltűröm az egyik tincsét az arcából, érzem, hogy az érintésem nyomán libabőrössé válik, ujjait ökölbe szorítja, de továbbra is ott pihenteti a hátamon.
Szótlanul ölel magához, mint mindig, amikor fél, vagy egyedül érzi magát. De én most is azt érzem, mint minden egyes alkalommal, azt kívánom, bárcsak ne lenne erre képes, kivetíteni az érzelmeit ebben a szorításban. Úgy szeretném látni, ahogy csak nagyon ritkán volt alkalmam, felhőtlen boldogságban úszva, megfeledkezni a problémákról, mosolyogva.
- Nem emlékszem, mikor láttalak sírni utoljára - kezét felcsúsztatja a tarkómhoz, a hajammal játszik.
- Örülök, hogy nem láttad sűrűn - arcomat továbbra is rejtegetve vallom be, amit csak ritkán teszek meg.
Legtöbbször amiatt erednek meg a könnyeim, mert képtelen vagyok ép ésszel felfogni azt a sok szeretetet, amit kapok, vagy a testem már majd' felrobban az energiáktól, amit még akkor is érzek, amikor órákkal a koncert után egyedül maradok. Soha nem sírtam, amíg be nem toppant az életembe a felelősség, de ez megjelent, abban a pillanatban, hogy felnőttként kellett kezelnem az eválást, Eleanort, Miát, azt, hogy sorra elszúrok mindent, és tönkreteszem azt, ami igazán életben tart.
Eltol magától, de már nem haragtól túlfűtve, szemében ott van a sajnálat és a kétségbeesés. Letörli a szemem sarkában összegyűlt könnycseppet, a helyén pedig ott hagy egy apró csókot.
- Hiányoztál.
- Te is nekem - vissza akarom húzni magamhoz, de az egyik karját magunk közé emeli. Egy pillanatra megáll a szívem, felkészülök minden lehetséges rosszra, a gondolatok gyorsvonatként száguldoznak a fejemben, már látom magam előtt, ahogy lemondóan, miként a beszélgetésünk is kezdődött, ellép mellettem, soha többet nem látom viszont, és csak az emléke marad itt nekem. Legnagyobb meglepetésemre azonban semmihez sem fogható fordulatot vesz a történetünk. Mint amikor a vihar hirtelen elcsendesedik, és semmi mást nem hallani, csak a zúgást, ami az ember fülében visszamarad a heves szél után. A szívem bár még legalább olyan gyorsan ver, mintha egész álló nap futottam volna, de képes vagyok meghallani a hangját, tiszábban, mint valaha.
- Ígérj meg valamit - egy pillanatra lehunyja a szemét, de nekem ennyi is elég, hogy szájtátva nézzem, milyen gyönyörű még akkor is, ha láthatóan nem szereti magát, nem képes gondoskodni magáról és nem is igazán foglalkoztatja, vajon evett-e már aznap.
- Bármit.
- Ne, ezt ne - rám néz, alig észrevehető nemet int a fejével. -Ígérd meg, hogy amint úgy érzed, vége, hagysz elsétálni.
- Sosem fogom ezt tenni - a feszültség lassan a mellkasomon fog kirobbanni, ha nem történik valami.
- De ígérd meg, kérlek - közelebb hajol, ajkai súrolják az enyémeket beszéd közben. Talán direkt csinálja, talán nem, én mindenesetre lefagyok, mozdulni sem merek, egészen addig, míg hozzám nem préselődik teljesen. Átfogom vékony derekát, érzem, hogy újra kirázza őt a hideg. Felfoghatatlan, hogyan képes szeretni egy olyan embert, mint én, de valamiért így érez, és most azt kívánom, bárcsak soha, de soha nem történtek volna meg azok a dolgok, aniket nélküle kellett átélnem. Csak őt szeretném, mellette ébredni, és egy nap Mrs. Tomlinsonként bemutatni. Ilyet talán legutoljára akkor mondtam, amikor Eleanort megismertem, csakhogy azt rettenetesen elrontottam. Ezt ne szeretném.
- Megígérem - lezártnak tekintem a beszélgetésünk ezen részét, és az ölembe kapva őt araszolok be a lakásba. A vitánk középpontjában álló dobozt hanyagul elrúgom az utunkból, csak arra akarok koncentrálni, hogy Mia végre itt van a akarjaimban, nem sír, nem veszekszik velem, nem akar elszaladni és nem üvöltözünk.
- Köszönöm - kettőnk közé suttog, félkézzel kinyitja a lakás bejáratát. Akármennyire is elcsavarta a fejem, nem tudom nem észrevenni, hogy kiürült minden polc és fiók, a ruhák hanyagul táskákba pakolva hevernek. Büszke vagyok magamra, hogy végre sikerült megakadályoznom valamit, amit nem lennék képes feldolgozni, Tudom, hogy most már minden rendben lesz, és soha többet nem kell szenvednünk egymás, és főleg az én makacs viselkedésem miatt.

Amelia Villain:

Újra és újra megpróbálom elnyomni magamban azt az érzést, ami maradásra próbál bírni, egyre kevesebb sikerrel. Akárhogyan is, de mindazok ellenére, amit tett, vagy vélhetően megpróbált megtenni, továbbra is teljes szívemből szeretem Louist. És pontosan ezért engedem, hogy még egyszer, utoljára ezt bebizonyítsa. Nem ellenkezem, amikor remegő kezekkel az ölébe kap, és akkor sem, amikor a pólóm alá nyúlva kezd megszabadítani a ruháimtól. Akarom, hogy itt legyünk, hogy soha ne érjen véget ez az egész, amibe belecsöppentünk, de azt is tudom, hogy ez az utolsó alkalom. Nem tudhatja meg, hogy elvágyódom máshova, egy olyan helyre, ahol nincs semmi és senki, aki érzelmileg képes befolyásolni, ezért inkább lehunyom a szeme, és teszem, amit a kikapcsolt elmém diktál. 

A bátortalan kezdés után hamar összekaparja a darabokra hullott önbizalmát Louis, érintések követik egymást. Érzem, hogy ez most teljesen és egészen más, mint bármikor, mintha tudat alatt ő is sejtené, hogy ennek tényleg eljött a vége, és hiábavaló mindenféle kapálózás a túlélésért. Nem volt más dolgunk, minthogy megmentsük a másikat, és eljött a pillanat, amikor tovább kell lépnünk, mert inen már csak hátrafelé tudunk araszolni.

- Szeretlek - suttogja a fülembe, engem pedig ezredjére is kiráz a hideg. Forró, izzadtságtól nedves hátába kapaszkodom,hogy ne essek szét, legszívesebben én is ezt mondanám neki, de képtelen vagyok rá. Lehetetlen bármit is hozzáfűznöm, fáradtan szuszogok a nyakába, és hagyom lecsukódni a szemeimet. 

Képek peregnek le előttem róla, rólunk, arról, amik voltunk és lehettünk volna. Az első találkozásunk, amikor a legnagyobb problémám az eső volt, és hogy hiányzik a testvérem meg az anyám. A nap, amikor Louis kétségbeesve, reménytvesztetten esett be a kapun. Az esőben focizott, egyedül, nem törődve azzal, hogy teljesen bőrig ázott, dühöngött, idegből rúgta a labdát folyton folyvást a kapuba, mígnem meg nem elégeltem. FÉltettem, abban a pillanatban aggódni kezdtem érte, hogy megláttam a sártól csöpögő haját, a könnyeit, a vörös szemét, és azt az extázist, ami félelmetes torzságával valami olyat váltott ki belőle, amiről még szerintem ő maga sem tudott. Rémisztő volt, és meg akartam nyugtatni. Kirángatni onnan, ahová zuhant. Arra nem számítottam, hogy azzal a lendülettel ránt le a mélybe, hogy észrevenném, de a szerelme, a szeretetéhes ragaszkodása lefogta minden végtagom, és csak azt vettem észre, hogy minden erőt kiszívva belőlem építi magát újra. Kellett neki, hogy valaki felsegítse, ugyanakkor neki is meg kellen látnia, hogy milyen rombolást végez maga körül, akárhányszor elesik, és nem képes felállni egyedül.

Az emlékeim nem engednek el, mindenhol őt látom, kiszállni a kocsiból, nevetni, Sammel játszani, az esőben ázni, amikor belógtunk éjszaka a focipályára. A pulóvert, aminek nyomán eltűntek a vízcseppek a felsőtestéről. A zakókat és ingeket, amit nagynehezen választott ki nap, mint nap. Az estét, amikor étterembe vitt, oda, ahová Eleanort is elcsábította. A kocsiját, amibe olykor túl hirtelen szálltam be, esetleg feldúltan vágtam ki az ajtaját, és viharzottam el a keskeny, egyirányú utcákba. Mindenünk volt a vita, a veszekedés, de tudom, hogy tényleg szeret. Különben nem indult volna el értem soha az éjszaka közepén. Nem ráncigált volna ki az otthoni környezetemből, soha nem vitt volna el Birminghambe, ha nem érezne valamit, bármit irántam. Nem várt volna rám, amíg megpróbáltak orvosok és pszichológusok közé zárva kijavítani bennem mindent, ami elromlott. Sosem bámult volna percekig reggelente, és nem szorított volna soha olyan szorosan magához, ahogyan eddig, a hosszú hónapok során. Még azt is megkockáztatnám, hogy komolyan gondolja a házassági ajánlatot, de tisztában vagyok a képességeimmel. Nem tudnám elviselni a gondolatot, hogy minden elvem ellenére mellette maradtam, és valamiért jobban ismerem a kapcsolatunkat, mint az eégszséges lenne. Látom magam előtt, ahogy megáfradt anyaként, a férjem után keseregve ülnék naphosszat a nappaliban, várva arra, hogy végre felhagyjon a zenével. De ezt nem várhatom el tőle, elég, ha az egyikünk önző annyira, hogy a másik álmain keresztülhajtson.

Csak akkor térek magamhoz, amikor már Louis is elég mélyen alszik ahhoz, hogy az ég világon semmire se ébredjen fel.

Magamra kapom a ruháimat, csendben és észrevétlenül osonok a szoba minden szegletéhez. De mielőtt elmennék, még visszanézek az ártatlan arcra, a tetoválásokkal túldíszített karra, ami helyettem egy párnát szorongat, és a lábakat, amik ragaszkodnak a takaróhoz.

- Annyira szeretlek - szinte ki sem mondom, csak a szám mozog, és megérzem a nyelvemen az első könnycseppek ízét.

Hátat fordítok, és csak megyek előre. Oda, ahol nincs Louis, nincs senki, csak én, ahol minden de mindent előröl kezdhetek, anélkül, hogy bárki is ismerhetné a történetem. Nem leszek más, csak Mia, egy új lány, egy másik szomszéd, valaki, akiről enki sme tudja, honnan jött és hová megy, csak azt hiszik, hogy látnak. Nem én leszek, csak valaki más, aki mindig is akartam lenni.

A táskáimat magamhoz veszem, az utolsó utáni pillanatban a telefont is, persze kizárólag emlékül. Kell valami, ami emlékeztet arra, hova nem akarok visszajönni, é smi az, amit soha, de soha többé nem akarok átélni. 

***

Drága Olvasóim!

Ezúttal - megint - a rész végéhez írnék pár sort.

Köszönöm. Köszönöm, ha elolvastad, Te, aki épp otthon ülsz, a telefonod szorongatva, vagy az esős idő elől menekülve gubbasztasz a szobádban. Köszönöm Neked, hogy kitartottál idáig, mert bár mostanra semmi jelét nem tudtam mutatni annak, hogy érdekelne a dolog, igenis foglalkoztatott, de örülök, hogy végre vége. Imádtam írni a Rescue me-t, hiszen ez az első blogom, rengeteget köszönhetek annak, hogy belevágtam, de eljött az a pont, amikor már nem tudok mást tenni, mint lezárni.

Szval köszönöm Neked, drága olvasóm, akkor is, ha egyedül vagy, és akkor is, ha ezt sokkal többen olvassátok, mint gondolnám.

Utálok ígérgetni, ezért dátum, vagy időpont nélkül szeretném jelezni, hogy már csak egy Epilógussal készülök, hogy véglegesen lezártnak tekinthessem Amelia és Louis történetét, ami abszurd, és túlzottan szerencsétlen fordulatokat vett.

Legyetek rosszak,

xx Lu