2016. 06. 26.

59. Say something

Amelia Villain:

A párnám szorosan magamhoz ölelve zokogok. A sírásom visszhangzik a szobában, fülsértő hangokat adok ki, de már hosszú percek óta képtelen vagyok kordában tartani a légzésem, és csak kapkodom a levegőt, amikor csak tudom.
A mellkasom sajog, és úgy fáj mindenem, mint még soha. Görnyedten, a falnak dőlve kuporgok, keresem az okokat, miért ne fogjam magam és lépjek le örökre. Nem kötelességem itt lenni, és különben is, ki állítana meg? Senki. Nem érdekel hova, csak ki akarok szakadni innen, oda, ahol végre minden egyenesbe jöhet, ahol senki sem próbál bántani, hátba támadni, valahova, ahol legalább egy ember tényleg értékel, elfogad, nem akar sem megváltoztatni, sem megsemmisíteni.
Alig tudom nyitva tartani a szemem, hajnali fél négy van, kimerültem, java részt abban, hogy szép lassan tönkre megyek attól az élettől, amit élek, de ha lehunyom a szemem, nem látok mást, csak a képeket, Louist, a csinos, szőkés hajú lányt, és szinte rögtön a képek után vizionálni kezdek. Sokkal mutatósabb, mint én valaha lehetek, nem csoda, hogy Louis esélytelennek bizonyult vele szemben. De ha nem szeret eléggé ahhoz, hogy megállja, akkor felesleges volt kalitkába zárni a hazaérkezéséig, és egyengetni az utam, amit ő válaszott nekem, értelmetlenné válik minden tette, a fogadalmai, minden egyes szó, amit hazugságba mártva dobott felém, hogy most arcon csapjon. 
Gyűlölöm, de nem őt, hanem az érzést, azt, hogy ennyire vak és ostoba vagyok, amiért folyton belekerülök egy spirálba, ahonnan kievickélek, majd elbucskázok, és pofára esek, vagy a mélybe zuhanok. Elgem van magamból, a tehetetlenségemből, mindenből és mindenkiből.
A falhoz vágom a párnám, felpattanok a földről, és megint a táskámhoz vonszolom magam, amiben ott lapul az altatóm, a cigarettám, az ágy mellől pedig felkapom a fél üveg bort, amit este hagytam meg. Már nem fáradozom azon, hogy kimeneküljek a szobám adta biztonságból, nyitott ablaknál, a szőnyegen ülve gyújtok rá, mert ezt sem akadályozhatja meg senki, és semmi. 
Félelmetes egyedül tengetni az időt egy lakásban, amihez semmi közöm, de ebben a sötétségben, a komor valóságban azért van némi izgalom, hiszen hány velem egykorú mondhatja el magáról, hogy azt tesz és csinál, amit akar? Mert valahol nekem megadatott ez, ha már annyi mindent elvett tőlem a sors, vagy hívjuk, ahogy szeretnénk, az öcsémet, az anyámat, habár őt fizikálisan nem, és ezek szerint a szerelmem is, Louist. És a legnehezebb talán az elsőt és az utolsót feldolgoznom, mert két férfi van az életemben, akit valóban szeretek, szerettem, ők pedig Sam és Louis.
- Ez nevetséges - kifújom a füstöt az orromon keresztül, lassan, hogy érezzem a nikotin minden egyes részecskéjét, amint végig marja a torkomat, hogy aztán egy jóleső sóhaj keretében távozzon végleg a szervezetemből. A szárazságtól megrészegülve iszom néhány kortyot, és az alvásom biztosítása érdekében lenyelek másfél pirulát. Csak a biztonság kedvéért. És ahhoz, hogy hasson, elég csupán néhány perc, amint eltámolygok az ablakpárkányhoz. A csikket kipöccintem a házhoz tartozó parkoló irányába, nézem ahogy a narancs színű, izzó pernyék eltűnnek a hajnali sötétben. Alaposan körbenézek, hátha megint itt lézeng Thomas, és amikor nem látom, nem tudom, csalódott legyek, vagy boldog. 
Becsukom az ablakot, szédelegve támaszkodom, de mielőtt még visszazuhannék az ágyba, meghúzom mé egyszer az üveget, Louis iPodját felveszema földről, és fülhallgatóval a fülemben fekszem le. De az álom csak nem jön, szédeülök, érzem, ahogy a vér pulzál az ereimben, mozdulni mégsem tudok. Csak fekszem, nyitott szemmel, zsibbadó végtagokkal, mintha bármi is megváltozna.
Ez az egy dolog zavar, a hangulatingadozásaim, hogy egyik pillanatban még büntetlenül ízlelgetem a szabadság ízét, és csupán néhány pillanat szükséges ahhoz, hogy mindez elvesszen, üveges tekintettel bámuljam a plafont, és megpróbáljam megakadályozni magam, hogy véget vessek mindennek. Kísérletezem az elalvással, várom, hogy sikerrel járjak, de megint csak a képeket látom, ezúttal viszont már csak némán könnyezem, és várom, hogy elnyeljen a föld.
Hét óra körül nem bírom tovább, magam mögött hagyom a hálót, a legfontosabb holmikkal, mint Louis pólója, a cigis dobozom, és egy pléd, ami mögé elrejtőzhetek, ha kell, hát magam elől.
Megkímélem magam az emlékeimtől, ezúttal egy pillantást sem vetek az iPodra, helyette bekapcsolom a tévét, és keresek egy sportcsatornát, ahol garantáltan bulvárhírtől mentes az adás. Elég volt Thomast hallgatni, és tudom, hogy bármennyire fáj bevallanom magamnak, hogy teljesen értelmetlen, és ostoba dolog, amit teszek, a legrosszabbat elhallgatta előlem. Nem, az elhallgatás nem jó szó. Thomas a nyelvére harapott aznap reggel, amikor lementem elé, mert jogosan vághatta volna hozzám, hogy felelőtlen, hisztériás, problémás és teljesen hülye vagyok. Ugyanis ezekre magamtól is rájöttem, bár talán későn. De a lényeg, hogy tudom, és ezzel a gondolattal kell élnem a mindennapjaimat, mindaddig, míg ki nem találok valamit, amivel változtatni tudnék az életemen, ezen a reménytelen maszlagon, amit óráról órára csak jobban megutálok.
Órákon át tartó semmittevésemnek véget vetve kikászálódok az ágyból, ami még mindig nem az enyém, és elsétálok a fürdőszobáig, ami szintén nem az enyém. óra van, ma még nem hagytam el a lakást, ami nem az enyém. Minden egyes négyzetmilliméter arra emlékeztet, hogy Louis ezzel akart magához láncolni, hogy legyen, akinek sírhat a vállán, kifizette azt a rohadt tandíjat, csak hogy ne lehessen más választásom. Utálom. Utálom, hogy hivatalból nem mehetek haza, hogy más pénzéből kell élnem, mint egy kitartott kurva. A különbség csupán annyi, hogy egyedül alszom el esténként- illetve néha egész nap- és nem kefél az eltartóm, de ezen kívül minden ugyan olyan. Fizet azért, hogy a barátnője legyek, hogy majd tanuljak, hogy éljek, egyszerűen mindent. Mindeközben ő járja a világot, boldog, éli az életét, mintha ez lenne a világon a legtermészetesebb.
Kiviharzok a fürdőből, és becsapom magam mögött az ajtót. Meg is fordulok, hogy sikerült-e kiszaggatnom a keretet a helyéről- sajnos nem. 
- Jól van Louis Tomlinson, most szépen eltakarodsz az életemből. Kerüljön bármibe- elég magabiztosnak érzem magam, és bátran mondom hangosan ezeket a szavakat, hiszen elég nagy ez a kóceráj ahhoz, hogy ne halljon senki.
Mindent, amit csak találok, és rá emlékeztet, elkezdem a szoba közepén felhalmozni: ruhák, CD-k, könyvek, egy telefon, néhány polaroid, a tankönyveim, a hülye bögréje, amit „házavató” ajándékként kaptam- most komolyan, ki az, aki vesz valakinek egy házat egy nagyváros szívében, és még meg is jutalmazza, amiért sikeresen be tudja pakolni mind a tíz kartondobozát? Természetesen Louis, ki más!? Hagyom is a francba a gondolataimat, csak dobálok össze-vissza, nem törődve semmivel. Még azzal sem, hogy hosszú percek óta ugyan az a dallam zengi be a helyiséget, üvölt a telefonom, de nem akarom felvenni. Nem érdekel, bárki hív. Akinek felvenném, annak külön csengőhang van beállítva, és különben sem szándékozom azt használni, ami tőle van. Nagyon jó nekem a sajátom, a régi, törött, amiért én dolgoztam meg, és nem az ölembe hullott bűnbánásból, egy veszekedés után.
- Hiába próbálkozol, akkor sem veszem fel- meg vagyok őrülve, egy rohadt telefonhoz beszélek.
Idiótának érzem magam, és legszívesebben kifeküdnék a szőnyegre hisztériázni, de nem tehetem. Egyrészt azért, mert nincs hely, másrészt be kell fejeznem, amit elkezdtem: a nagybetűs takarítást. Mindent el fogok tűntetni innen, még a kiköltözés is eszembe jutott, de most mégsem hívhatom fel anyát, hogy „Ja, bocs, mégis szeretnék veletek egy fedél alatt élni, még akkor is, ha lemondtatok a testvéremről, rólam, nem beszéltünk már hónapok óta, és az sem baj, ha nem tudjátok elviselni a barátomat, mert képzeljétek: már nem is olyan biztos, hogy barátom, ő már csak a múlt.” Nem, Amelia Villain ilyet nem tesz. Soha, még akkor sem, ha az életébe kerül. Túl büszke lettem az elmúlt hónapokban, azt hiszem. Csak egy nagyon kicsi választ el attól, hogy ezt a gőgömet is rákenjem Louisra, hogy az ő mellékhatása, de annyira azért még képes vagyok tisztán gondolkozni, hogy nem teszem.
Előveszek egy hatalmas kartondobozt, és szépen belezsúfolom mindazt, amit a szoba közepére hordtam össze. Nagy nehezen, de sikerül húsz perccel később leragasztanom, és a kulcsommal a zsebemben elindulok vele a kuka felé. A lépcsőházban még nem is lenne gond, egy lélek sincs itt, se egy szomszéd, senki, de muszáj vagyok letenni a földszinten, hogy kidobhassam a holmikat az utcára. Épp leguggolok, hogy letegyem a méretes dobozt a kezemből, amikor kivágódik az ajtó, én pedig hátraesek a hideg előtérben, és kis híján elterülök a koszos földön.
- Jézusom, ne haragudj, nem láttalak- morcosan nézek fel az ismerősen csillogó kék szemekbe.
- Mit keresel itt Louis?- a segítségéből nem kérve feltornázom magam álló helyzetbe.
- Haza jöttem- megrántja a vállát, majd a köztünk árválkodó kartonra bök- Hát ez meg mi? Költözöl?
- Szerinted? - durván vágok vissza.
Bosszant, hogy csak úgy ki-be járkál az életemben. Ennyi? Ez mind, amire képes azok után, hogy a világ minden pontján látták a képeket, ahol látványosan feltűnik a szőke lánnyal az oldalán, aki egyértelműen nem én vagyok.
- Hát jó- felkapja a dobozt, és kidobja az utcára- Kész? Vagy van még?
Döbbenten állok a helyzet előtt. Nevet. Ez az ember szabályosan őrült.
- Baj van? Még sem kellett volna eldobni? Mia, te mondtad, hogy költözünk - magához veszi újra a dobozt, és felém nyújtja. - De ha te szeretnéd eldobni, akkor tessék. Én nem akarlak megakadályozni ebben. Dobjad csak!
Meg sem mozdulok. Egyszerűen nem bírom felfogni, hogy képes ezt csinálni. Legszívesebben a földhöz vágnám ezt a sok csetreszt, és üvöltenék, de nem teszem. Félre teszem a haragomat, mert megfutamodok. Nem akarom, hogy emiatt tényleg elveszítsem Louist. Mérges vagyok rá, de nem tudom meggyűlölni.
- Mia, én..- közeledni próbál, de nem engedem, hogy csökkenjen a köztünk lévő távolság.
- Louis, ez ijesztő, amit csinálsz - köpni-nyelni nem tudok. 
- Nem, Mia, az az ijesztő, hogy ennyire eltávolodtunk egymástól, és még csak meg sem próbáltad megkísérelni a megölésemet- kínosan felnevet és a hajába túr.
- Ez nem vicces, Louis - levágom a földre a dobozt, aminek mostanra legalább két sarka behorpadt, és furcsán billeg egy helyben ettől.
- Nem vicceltem, Mia- elrúgja az útból a karton és szorosan magához ölel. - Sosem viccelnék veled, tudod.
- Nem, most már nem igazán tudom - ellököm magamtól, de csak annyira, hogy ne érjen hozzám.
- Tudom, hogy most haragszol rám, de néhány dolgot rendbe tettem a fejemben és az életemben- pofátlanul belehazudik a képembe. Tudom, hol volt, mit csinált, egyszerűen mindent tudok. 
- Louis, ha jól emlékszem, egyszer már túlestünk ezen. Zárjuk le a dolgot, jó? Megbeszéltük, azt hittem, sikerül majd téged helyrepofozni és éled tovább az életedet. Te választottad azt a lehetőséget, hogy maradjak melletted. Sok mindent köszönhetek neked, de azt hiszem, a legjobb lenne, ha mindent visszaadnék, ha kell visszafizetek mindent, csak hagyj békén.
- Mia, ne butáskodj. Nem azért választottalak Téged, mert egy volt a sok lehetőség közül. Azért akartam veled lenni, mert te voltál az egyetlen megoldás, és még mindig az vagy.
- Azt hittem, mostanra felforgattad egy sokadik ember életét- még saját magamnak is rosszul esik, ahogy beszélek, de nem adom meg azt a szívességet Louisnak, hogy jól érezze magát.
- Gyerekes vagy. Ez nem vall rád- látom rajta, mennyire szomorú. Azzal, ahogy itt áll és néz rám, azzal, hogy eljött, hogy megpróbálja kimagyarázni magát, és nem engedi, hogy eldurranjon az agyam, egyszerűen elvesztem a magabiztosságom. Fogalmam sincs, mit mondhatnék neki. Nem akarom bántani, és ha őszinte akarok lenni magamhoz, hiányzott már nagyon.
- Te csak ne próbálj meg lelkiismeret furdalást okozni nekem- dacosan vágok vissza egy utolsót.
Félre rúgja a köztünk heverő dobozt és felemel a derekamnál fogva. Kapálózok, ütögetem a hátát, de nem tántorítom el, csak megy a saját feje után.
- Louis, tegyél le. Nem pakolhatsz csak úgy arrébb engem!- ujjaimmal a pólójába kapaszkodok, és érzem, hogy megbillenek.
- Nyugi, foglak, nem fogsz leesni. És különben is, ha ezt nem tenném meg, meg sem hallgatnál – minden bizonnyal jól szórakozik, de azért tényleg vigyáz rám.
- Szédülök - nyöszörgök, mint egy kölyök, mire megáll és óvatosan a mellkasához von. Amint függőlegesbe kerülök, köré fonom a lábaim, hogy ne üssem be sehova, és ne húzzam le Louist a súlyommal
- Kis majom- belenevet a nyakamba, amitől kiráz a hideg és elmosolyodok. Nagyon rég nevezett így. Pontosabban, még akkor, amikor még tényleg a barátnője voltam, azóta pedig elmúlt jó néhány hét.
- Tegyél le, majd megyek a saját lábamon- fejem a vállának döntöm, és megpróbálom eltolni magam tőle, teljesen sikertelenül.
- Ne mocorogj. Ha felértünk, leteszlek, és akkor beszélgetünk egyet- hát ez az. Most már egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy én beszélgetni szeretnék vele. - Megnőtt a hajad - fogalmam sincs, hogy jön ez ide, de igaza van. A hossza majdnem akkora, mint a megismerkedésünkkor, és csak most veszem észre, mennyire élvezem reggelente a rakoncátlan hullámaimat fésülgetni és rendezgetni.
- Reméltem, hogy nem a hajamról fogunk beszélgetni – leengedem a lábaimat az oldalán, a kezemmel sem kapaszkodom már belé, ebből érti, hogy le kell tennie.
Ellépek a közeléből, kínosan érzem magam, persze mindemellett szükségem volt a csókjára, hogy emlékeztessem magam arra, mennyire őrülten szeretem még mindig, annak ellenére, hogy mekkora ostobaságot volt képes művelni.
- Mire készültél? – elképedve néz körbe most, hogy elé tárul az egész nappali. Tátott szájjal bámulja az üres polcokat, a rendezetlen kanapét, ami tele van hányva ruhákkal, amiket tőle nyúltam le, egy halom könyv, amit még tőle kaptam, a kupac tetején pedig a telefon, amit szintén tőle kaptam.
- Begurultam – szégyellősen megvonom a vállam. Nincs okom hazudni neki – a dobozban is…
- Sajnálom – elfordítja a fejét a rumliról, az én tekintetem kutatja, én viszont lehajtott fejjel állok, magamat ölelve, hátha ettől láthatatlanná válok, vagy csak kevésbé sebezhetőnek. Némán várok, hátha mond még valamit, és már szólásra nyitom a szám, amikor folytatja. – Mia, tudom, hogy seggfej voltam. Sőt, az is vagyok, de el kell hinned, hogy te vagy az egyetlen, akit szeretek. Szeretlek. Csupa nagy betűvel, és ha tehetném, inkább el sem utanék, csak itthon maradnék veled, hogy ne maradj egyedül. Megtnnék bármit, hogy boldog legyél, de elszúrtam. Mindent. – a szavak kirobbannak belőle, Thomas utolsó hozzám intézett szavai jutnak eszembe, amikor végleg elhagyta ezt az ocsmány várost. Ha lehet, még kisebbre akarom összehúzni magam, de nem megy. Lát, és most rettenetesen mérges rám. – Miért nem bízol bennem?
- Fogalmam sincs, Louis, érted? – felpillantok a hajam mögül, néhány tincset hátra is dobok. – Már nem érzem magam abban a helyzetben, hogy hozzád forduljak, mert csak veszekedés lesz belőle. Pont te voltál, akit el akartam tűntetni az életemből, hogy megkönnyebbüljek, de nem megy. Képtelen vagyok magam mögött hagyni mindezt – a sírás fojtogat, ezért be is fejezem ezt az egészet.
- Mindig nekem kellene lennem az elsőnek, akitől segítséget kérsz. Mia, én soha nem fogok hátat fordítani neked, és eddig abban a hitben éltem, hogy tisztában vagy ezzel. – Képtelen vagyok elhinni, amit mond, mert nagyon nem érzem igaznak, de azt sem akarom, hogy ezen összevesszünk, ezért ráhagyom, és megpróbálom megtalálni a beszélgetésünk arany középútját.
- Ezen kár vitáznunk, Louis, neked a világ másik felén kellene lenned – vállvonogatva vonszolom el magam a kanapéig, és egy adag ruhát és emléket a földre tiporva kuporodok fel a szélére. – Most komolyan, ha épp Japánban lennél, és felhívnálak azzal, hogy nekem ez így nem megy, eljönnél? – Hitetlenkedve kérdezem meg, úgyis tudom, mi a válasz: nem.
- Igen – megfeledkezem arról, hogy épp levegőt akartam venni, és a bennem tátongó űrben ez az egyetlen szó kering körös-körül.
- Mi? – a saját hangom alig hallva kérdezek vissza, mert nem akarok hinni a fülemnek.
- Jól hallottad, igen – közelebb lép, a távolság rohamosan kezd csökkenni köztünk, én pedig szaporábban kezdek lélegezni. 
Fogalmam sincs, miért viselkedik így, hiszen úgy váltunk el egymástól, hogy azt se tudtam, látom-e még, erre megjelenik a semmiből, szokásához híven a legváratlanabb pillanatban, amikor épp meg akarok szabadulni mindentől, ami hozzá köt, és közli velem, hogy hajlandó miattam egy egész napot repülni.
- Én ezt nem értem – még mindig értetlenül pislogok fel rá, de mostanra csupán centiméterekre áll tőlem. Ha kinyújtanám a karom, biztosan elérném őt, de nem akarom, helyette az ölemben összefonom a karjaimat, hogy még véletlenül se tudja megfogni a kezem, és egyáltalán, ne tudjon hozzám érni. Tudom, hogy abban a pillanatban elgyengülnék, és vajként olvadnék el az ölelésében
- Mit nem lehet ezen érteni? – olyan őszintén háborodik fel, mégis mosolyog. Nem tud mit kezdeni a páncélommal, kénytelen lesz elmondani, miért van itt, holott tisztában vagyok vele, hogy nem akarja. Természetesnek akarja beállítani ezt a dolgot, pedig mindketten tudjuk, hogy valamit akar. De ha nem befejezni ezt az olcsó, kirakatkapcsolatot, akkor mégis mi vezérelte őt, amikor felszállt a magángépére, hogy találkozzunk? Mit akar, és miért nem mondja meg, mit kéne tennem?
- Semmit, Louis – beharapom az alsó ajkam, utálnám, ha sírni látna, mert jelenleg én sem vagyok képes megmagyarázni, miért itatom az egereket, miért szorul össze gyomrom, és miért remegek azért, hogy mégis, akaratom ellenére, legalább még egyszer hozzám érjen. Csak egy kicsit, hogy ne fájjon, elég egy ölelés, vagy hogy végig simítson a felkaromon. Elég, ha a kisujját nyújtja felém, már jobb lenne, de ő persze csak szavakkal akar ragaszkodni, amiből untig elegem van.
- Annyira hiányoztál már te idióta- ellentmondva magamnak, annak, hogy véget vetek mindennek, eleresztem őt, és nem engedem, hogy a saját útját járhassa, megcsókolom. Abban a pillanatban, hogy megérzem az ajakait az enyémen, eszembe jut, miért volt olyan üres és magányos az eddig itt töltött idő. Ez kellett nekem, hogy végre újra a karjai közé zárjon, érezzem az illatát, és azt, amikor csók közben megfeszül a mellkasa. Sokszor megrémiszt a tudat, hogy miattam megreked a levegő valahol a tüdejében, hogy képes vagyok megállítani őt hosszú másodpercek erejéig. De a legmegdöbbentőbb, hogy eltol magától, és nem csókol vissza. Orrával megböki az enyémet, csalfa fél mosollyal tűri el a hajam, ami az arcomba hullik.
Tesz egy lépést hátra, a farzsebéből kihúz egy dobozkát, és térdre ereszkedik, bennem pedig egy hang őrült kiabálásba kezd: NEM!
Nem okozhatok több fájdalmat magamnak, nem engedhetem meg, hogy újra belesétáljak valamelyik csapdájába.
- Szeretném neked adni a csládnevem, Tündérem.
Gyerünk Amelia, legább szólalj meg.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése