58. Hopeless never after

Liam Payne:

Minden bátorságomat összeszedve veszem kezembe Louis telefonját. Nem érdekel, mit mond majd, az sem, hogyan fog veszekedni, kiabálni, kötelességemnek érzem tudatni Miával, hogy felesleges aggódnia, a barátja már megint egy seggfej, de nagy baja csak akkor eshet, ha még egyszer meglendül a karom, mert akkor nem állok meg egy ütésnél.

Ha engedi ezt a lányt futni hagyni, ha neki fontosabbak a könnyű prédák, és a megszegett ígéretek, akkor képes leszek a szart is kiverni belőle.

- Louis? - remegő hangon, elfojtva szól bele. Szerintem még ő maga sem fogta fel, hogy tényleg az ő nevét olvasta a kijelzőn.

- Liam vagyok - szólok bele azonnal a telefonba, és hallom, hogy egy pillanatra levegőt is elfelejt venni. - Ne aggódj, minden rendben.

- Már hogy lenne minden rendben!? Louis még csak fel sem hív, és ha méltóztat felvenni a telefont, meg sem szólal, csak kinyom. Mi a franc folyik? - ahogy elhagyják a szavak a száját, úgy válik rémisztően elkeseredetté. Megesik rajta a szívem, de semmi kedvem beavatni a történtekbe. Nem az én dolgom, és azt hiszem, okoztam már elég galibát, nem kellek én ide.

- Ezt majd ti lebokszoljátok, nekem közöm nincs hozzá. Csak azért hívtalak fel, hogy tudd, minden rendben van azzal az idiótával - még mindig élénken él bennem az érzés, ahogy az öklöm az arcának csapódik.

- Örülök, akkor gondolom ezt majd ő is hajlandó lesz megmondani nekem, nem csak a haverjaival fog üzengetni.

Megértem a csalódottságát, főleg, hogy még nem is tud mindent, mégis azonnal menteni kezdem magam a helyzetből.

- Nem tudja, hogy felhívtalak. Lenyúltam a telefonját, amíg a mosdóban volt.

- Jesszus - hangzik a vonal túlfeléről, hisztériás nevetésbe fulladozva. - Na jó, ha Louis épp ráér, vagy eszébe jutok, mondd meg neki, hogy ne hívjon. Felesleges. Érezze jól magát.

Monoton sípolás és zúgás jelzi, Londonban betelt az a bizonyos pohár.

- Mia - nem akarom, hogy még letegye. Sosem bántanám sem őt, sem mást, így arra sincs lehetőségem, hogy megosszam vele a történteket, de biztosítani akarom őt arról, hogy ha bármi baj történik, ránk attól függetlenül számíthat, hogy Louis barátai vagyunk. Rám mindenféleképpen.

- Mi az?

- Hívj nyugodtan, ha van valami - fejben sokkal jobban hangzott, így elég bizarr.

- Persze - az ügy komolyságának teljes hiányában vet véget ennek a hívásnak, és nem maradt más lehetőségem, visszateszem a mobilt oda, ahonnan elvettem.

- Kivel beszéltél? Olyan hangokat hallottam, mintha telefonáltál volna - Louis a kezét nadrágjába törölgetve bukkan fel, az éjjeli szekrényről reflexből veszi el, hogy céltalanul nyomogatni kezdje.

- Amelia Villaint hívtam - teljes közönnyel a hangomban jegyzem meg. Mintha csak annyit mondtam volna, felhívtam a szüleimet, vagy Niallt.

- Aha - először nem esik le neki a tantusz, aztán eldobva a mobilt pattan fel. - Micsoda? Liam, mit mondtál neki? 

- Semmit, megkérdeztem helyetted is, hogy él-e még vagy sem - mielőtt Louis lelépett volna a mosdóba megmosni az arcát, bocsánatot kértem a pofon miatt, de most feleslegesnek érzem. Ha visszamehetnénk az időben, akkor is képen törölném.

- Miért foglalkozol az én magánéletemmel? 

- Mert valakinek illene, ha már te nem teszed meg - mielőtt még elfajulnának a dolgok, sarkon fordulok, és kiviharzok a szobából.

Az ajtó előtt Harrybe botlom, de csak félrelököm, és megyek tovább.

- Liam, minden rendben van?

- Nem, nincs.
Több szót nem is fecsérelek, csak lelépek, amilyen gyorsan csak tudok, hogy elkerülhessem a kínos kérdéseket az öklöm, és Louis képe miatt. Leginkább talán az bosszant, hogy Louis pontosan ugyan azokat a hibákat követi el, amiket én is, és amik miatt engem egyik napról a másikra otthagyott Danielle, majd később Sophia. A vesztébe rohan, anélkül, hogy észrevenné, s lám, még egy jól irányzott ütés sem képes észhez téríteni őt. Én pedig maradok egyedül, bezárva a gondolatok közé. A szállodai folyosók kihaltak, a lépteim lelassultak, így van időm elgondolkodni, és végigpörgetni az elmúlt hónapokban történteket. Feszült és túlterhelt voltam, amikor Miával beszéltem a kórházban és az átkozott hibáimat újra megismételve vettem elő a vagdalkozó, patkány énemet. Pedig már akkor ezt kellett volna tennem, átláthattam volna a dolgot, és rájöhettem volna, hogy a valódi méreg Louis, aki magával rátotta januárban Ameliát. Addig csak a megszokott problémákkal kellett megküzdenie, amit, ahogy én láttam, sikerrel kordinált. De amióta Louis, és ezzel közvetve mi is az életébe csöppentünk, hajlamos bárki magával rántani egy pillanat alatt. De ha ez ilyen könnyen megy, akkor ideje felfelé támogatni őt. Ebben pedig egyetlen egy dolog segíthet, bárkiről is legyen szó, azok pedig a barátai.
Újra leellenőrzöm, hogy elmentettem-e az új számát, aztán gyorsan elrejtem a mobilomat, mert a melkasomat feszítő izgatottságtól félő, hogy elejtem.
Ideje jóvá tenni mindazt, amit tönkre tettek.

Thomas Hismith:

A nap még fel sem kelt igazán, én viszont már útra készen lépem át a küszöböt, és amilyen halkan kijutok, pont olyan csendben próbálomkulcsra zárni az ajtót. Még mindig nem vagyok biztos abban, hogy jó ötlet egy egész hétre likvidálnom magam a munkahelyemről, de kötelességemnek érzem, hogy ha máshogy nem is, de így, ebben a formában megvédjem a hugomat.

Az elmúlt hetekben minden a helyére került a fejemben, a szívemben, és úgy az egész életemben. Jenna mindennapos sírásai, rosszkedve, és a hajnali csörömpölés hiánya, az évekkel ezelőtt megszokott nevetés, ami a ház különböző pontjaiból érkezik, mostanra a fejemre nőttek, és bár nem mondtam ki szavakkal, de most tettekkel bizonyítom, hogy helyre tudok hozni mindent, amit elrontottam.

A régi vaslépcsők dübörögnek a lépteim alatt, itt már nem fogom vissza magam, egyenesen rohanok a vesztembe, London belvárosába. Útközben elgondolkodom azon, vajon Mia mennyit járt erre az elmúlt években, mielőtt még elköltözött volna sokadjára, véglegesen?  Első látásra talán egy reménytelen felzárkózásak tűnhet, de Heygate az otthonunk, a hely, ahol tizenévesen átestünk az első szerelmen, csalódáson, és - az én esetemben - baklövésen.
Az első napsugarak megtörnek a régi felüljárón, kiemelve a repedező beton millió irányba ágazó réseit, Soha ilyen szépnek és békésnek nem láttam ezt a helyet, ennek ellenére rossz érzésem van. Tudom, hogy helytelen, amit teszek, de nem is várok dicséretet miatta. Nem azért teszem, hogy erősebbnek, jobbnak állítsam be magam, egyszerűen mert a megszállottjává váltam a dolognak.

Mia napok óta ki sem mozdult a lakásából, legalábbis, addig biztos nem, amíg ott voltam. De láttam őt, az erkélyen cigarettázott, és el tudom képzelni, milyen életunt arccal, megvetően leste a járókelőket, a szomszédait, akik napjában többször autóba ültek, vásároltak, délután hazavitték a gyerekeiket. Ám Mia nem, ő csak előbukkant néha, de percekkel később visszahúzódott a biztonságot jelentő függönyóriások mögé.
Ma is ennyit remélek, hogy legalább messziről láthatom, mert akkor megbizonyosodhatnék afelől, hogy tulajdonképpen nem kergeti magát véglegesen olyan irányba, ahonnan nincs visszaút.
- Jó reggelt - az elmúlt napok után már megszokásból köszönök vissza az újságosnak, aki pontban reggel hatkor már az üvegfal mögött ülve várja a koránkelőket, akik megveszik minden nap ugyan azt a napi lapot, esetleg kérnek még valamit.
- Reggelt - csak mormogok, mert nincs ínyemre a korai kelés, és tudom, hogy ha végre sikerül jobb belátásra bírnom Miát valami csoda folytán, vagy csak látom a változást, azon nyomban vissza fogok aludni a hajnali felriadásokat követően.
Megtorpanok, már majdnem egy méterre vagyok a bódétól, amikor hirtelen megállok, és visszalépek. Kirántok egyet a sok lap közül, a borítóját bámulom összeszűkült szemekkel. Rohadék. - Ez mai? - megpróbálom a haragom nagy részét elfojtani, de biztosan észrevette az eladó.
- Természetesen, hajnalban hozta a futár - lassú, megfontolt beszéde kicsit irritál, de amint megtudom a legofntosabbakat, a zsebembe nyúlok, és az újságért egy fél marék aprót adok.
- Köszönöm - vissza se nézek, csak bámulom a címlapot, ahol az elmosódott alakok közt keresem azt az egyetlen arcot, amit bárhol, bármikor felismernék, hiszen csak annyira gyűlölöm,amennyire embert gyűlölni lehet. Ő az, aki tönkre tette Miát, utánam. Utálom magam, Louist, a reggeleket, Londont, az egész országot, az életet, mindent.
Kezemben a lapot gyűrögetve megyek tovább, alig egy utcányi választ el a félig-meddig elszigetelt lakásoktól, amiknek a bejáratát már úgy ismerem, mint a tenyeremet.
Befordulok balra, velem szemben már érkezik az ezüst Volvo, benne a vörös hajú nő, aki minden nap 6:15-kor gurul ki a garázsból, és az elmúlt másfél hét alatt még nem volt olyan reggel, amikor ne szürke ruha lett volna rajta. Már ő is furán nz rám, mintha felismerne, vagy csak kíváncsiskodva rákérdezne, hogy én ugyan mit keresek itt ilyen korán reggel. De nem teszi, csak elgurul mellettem, ahogy eddig is, és nem foglalkozik a magam fajta pornéppel. Mögötte néhány méterre lemaradva a nálam néhány évvel fiatalabb srác, fején fejhallgató, sporttáskát cipel. Ő már valamivel gátlástalanabb, félig odabiccent, vagy csak rángatja a fejét a zene ütemére. Lényegtelen. Mindenesetre én is ezt teszem, hátha csak félreértelmezem, végül megyek tovább, amíg meg nem pillantom az egyetlen erkélyt a parkosított tér túlsó oldalán, ahol sem virágok, sem semmi arra utaló jel nem található, hogy laknának a lakásban.
Pedig van valaki a függöny másik oldalán. Nem is akárki. Legalábbis eddig azt hittem, hogy az átláthatatlna anyag mögött rejtőzik, de most nem. Ma reggel már ideje korán kint ül, a kóddal védett ajtóval szemben. Kezében egy papírpohár, ujjai közt a cigijét szorongatja.
- Azt hittem ma már nem is jössz - olyan nyugodt és kimért hangon szól hozzám, mintha nem is megfigyelném őt, vagy hát, nem is tudom, minek nevezzem azt, amit művelek.
- Micsoda? - muszáj visszakérdeznem. Egyáltalán nem erre számítottam, de az arcát jobban szemügyre véve, az is csoda, hogy kimerészkedett.
- Napok óta nem léptem ki a lakásból, mert ezen az átkozott helyen ülsz, kora reggeltől estig. Szeretném, ha megértenéd, hogy nem szeretnélek látni, és jobb lenne, ha nem is erőltetnéd. Nem fogok lebattyogni ide, és nem fogok bájologni veled, Thomas. Elegem van belőled, sőt, leginkább belőled van elegem ebben a kurva világban - nem kiabál, élesen sziszegi ki a szavakat a fogai között. A beszédhibája mit sem változott, ettől csak bájos lesz, és egyáltalán nem rettent el.
- Napok óta várom, hogy kitedd a lábad. Nem egészséges, amit csinálsz - kérdezés nélkül ülök le mellé, de amint meglátja, mit csinálok, összébb húzza magát, és kihúzódik a pad legszélére.
- Nem érdekel, mit gondolsz az életvitelemről. Senki nem tud semmit az életemről, én pedig úgy élek, ahogy akarok. Már úgy sincs sok hátra a szabadságomból - szomorkásan megrántja a vállát, de kínosan ügyel arra, hogy továbbra is a lehető legnagyobb távolságot megtartsa kettőnk között.
- Már miért ne lenne sok a szabadságodból? Külön élsz mindenkitől, ki szabhat neked határokat?
- Jesszus, miért lelkizek pont veled - mélyet szív a cigarettájából, majd elpöccinti a csikket, és az arcomba fújva a füstöt áll fel. - Nem tartozom továbbra sem magyarázattal senkinek, főleg nem a tefajtádnak - az utolsó szó mellbe vág, és csak nagyokat pislogva nézem, ahogy összegyűri a kávépoharat, és bevágja a szemetesbe.
- Am - kicsúszik a számn a réges-régi beceneve, ahogy csak és kizárólag én hívhattam, meg néha Jenna, mikor még kicsi volt. Lendületből fordul vissza, a szemei villámokat szórnak. Kiejtem a kezemből az előbb vett újságot, mindkettőnk tekintete követi a papírt,a hogy lehull a földre.
- Baszki - gyorsan felkapom, mert én akarom elolvasni, és ha kell, eltitkolni minden marhaságot, amit abban a szemétben írnak. Igazából, azt sem tudom, miért nem tettem zsebre, vagy csak téptem volna ki a számomra lényeges oldalakat, hogy most, amikor szemtől szembe állok Miával, ne tapadjon rá mindkét keze a kissé sáros oldalakra.
- Ez mi? - remegő végtagokkal, és hanggal kérdezi, mintha csak az én művem lenne, amit a drága barátja művelt a távoli Amerikában azzal a szőkével.- Honnan szedted!?
- Ne akadj ki, ez csak egy pletyka lap - próbálom menteni a menthetőt.
- Ne akadjak ki, de azért van képed ideállítani a kilencedik nap reggelén is, és óh, egészen véletlenül van nálad egy olyan újság, aminek Louis van a címlapján, ahogy egy másik lánnyal enyeleg. Komolyan ennyire hülyének nézel? Miért? Ilyen ostobának tűnök? - egyre hevesebben és hangosabban beszél, félek, hogy beszakad alattunk a föld a haragjától. - Takarodj, Thomas, különben hívom a rendőröket.
- Mia, kérlek..
-Azt mondtam, TAKARODJ! - alátámasztva a kívánságát, izomból kivágja a karját, és a hátam mögé mutat, merre van a jó irány.
- Rendben, de nem adom fel, Mia, ha kell, addig fogok itt állni étlen, szomjan, míg végre nem kezdesz el ésszerűen viselkedni, ahelyett, hogy begubózva duzzognál a pasid lakásába, mint egy kitartott..- hiába harapom el a mondatom végét, megint túllövök a célon, és a keze visszhangozva csattan az arcomon. Megérdemlem.

Amelia Villain:

Legszívesebben levetném magam a negyedikről, de csak csapkodok, nem törődve azzal, hogy még mindig igen korán van. Kivágom a bejáratot, és ahogyan kitéptem a helyéről, úgy is lököm be magam után, hogy a folyosó csak úgy zengjen a csattanástól. A hajamat tépve üvöltözök, pedig én is teljesen tisztában vagyok azzal, hogy amit láttam, az még semmi, hiszen Louis megerősítése, vagy bárki másé sokkal többet ér, mint egy ilyen újság. De talán azt a legnehezebb feldolgoznom, hogy lebuktattam magam Thomas előtt, és hogy pont ő az, akitől megtudok bármit is a barátomról, arról az emberről, aki eddig minden pillanatban mellettem állt, támogatott, még ha veszekdtünk is. Soha nem engedte volna, hogy idáig süllyedjek, egy magányos, dühkezelési problémákkal küzdő lénnyé, aki lassan elfeljti, milyen embernek lenni, élni. A kezemben maradt oldalakat kisimítom, de bárhogy nézem, biztosabb nem is lehetne, hogy a képeken Louis van. A mellette álló lányról annyira elmosódtak a képek, ráadásul az arca szinte mindig el van takarva, hogy azt is hihetném, csak valaki olyannal szakadt ki a zajból, aki jól ismeri őt, talán évek óta, és csak beszélgetnek, ennek ellenére a napnál is világosabb, hogy szó incs ilyenről. Nem Lottie, nem Lou, a szalagcímen is emlegetnek egy, az ismeretlenségből hirtelen felbukkanó lányt.
Végignézek magamon, aztán a képeket. Látszik, hogy drága, sikkes ruha van rajta, gyönyörű, hosszú a haja, talán még Louisnál is magasabb. Rajtam Louis ruhái lógnak, az ikonikus Adidas pulóverét minden nap magamra kapom, a nyakamig húzom, és addig szagolgatom, míg el nem sírom magam, vagy el nem alszom. Sápadt vagyok, fáradt, egyáltalán nem olyan, mint amilyennek egy ilyen ember mellett kéne lennem. Titkon azért reménykedek abban, hogy néha gondol rám, ha másért nem is, hát azért, mert itt mindig a nyakába fog szakadni egy probléma, ami vagy a jelenlétem, vagy a hiányom, de leginkább a viselkedésemből fakadó konfliktus.
Összahajtogatom az újság kitépett oldalait, gondosan elteszem a könyvembe. Végigsimítok a rózsaszínnel körvonalazott lánykérésen, újra elképzelem, ahogy Louis egyszer elvisz abba az étterembe, amit velem nézetett meg, mielőtt Eleanort vissza akarta hódítani. Én fehérbe lennék, ő tengerész kékbe, hogy világítsanak a szemei, és mindenki irigyelhetne, amiért egy ilyen tehetséges, vonzó és okos férfi engem választott, engem tartott érdemesnek arra, hogy megossza velem az életét, a mindennapjait, a személyes terét. De ez nevetséges! Még a második X-et sem töltöttem be, de már borzalmas emberré váltam, Louis jelenleg is a tengeren túlon szórakozik, és mi, nos, mi valószínűleg csak kényszerből, a reménytelenségbe kapaszkodva maradunk meg még ideig-óráig egymásnak, sőt, még az is lehet, hogy rég elvesztettük egymást, csak még nem akartuk észre venni.