56. It's like I'm gonna lose you

Amelia Villain:

Hanyatt fekve ébredek, mellettem vöröses árnyalatú folt éktelenedik a padlón. A fejem hasogatva fáj, a ruháim, amit még tegnap fényes nappal aggattam magamra, most gyűrötten tapadnak rám, és össze-vissza tekeregnek a testem minden pontján. Hunyorogva próbálok körbe nézni, és megtalálni a kirakós hiányzó darabkáit: mit csináltam, miután bejöttem a teraszról. A dohányzó asztalon megpillantom a harmadolva hajtogatott papírlapot, és bevillan néhány mondat, gondolatfoszlányok, de semmi konkrét. Az egyetem lehetősége viszont éles körvonalakban ugrándozik lelki szemeim előtt, amitől a hideg is kiráz. Azt ugyan nem mondanám, hogy azért, mert rossz lenne, de egyértelműen azt sem tudnám kijelenteni, hogy ez így jó. Ez a levél, Louis eddig elejtett gondolatai, a magány, az idő, a rengeteg, végtelennek tűnő idő, amit azzal töltöttem, hogy átgondoljam a dolgokat, az új környezet, a régi ismerősök és az új szomszédok, mind, egytől egyig olyannak tűnnek most, mint egy terv részei, amik precízen, tűéles pontossággal lettek elhelyezve az életemben, hogy akkor találkozzunk, amikor kell, és ha egy pillanatra letérnék a kijelölt útról, legyen valami, vagy valaki, aki visszaterel.

Csakhogy ez az életem, és nem egy amerikai tündérmese, sem film. Bár, bevallom, tragikomédiának nem lenne utolsó, ha valaki vászonra vinné az elmúlt évem.

Fájdalmasan felnyögök, és sajgó végtagjaim ráveszem a mozgásra. A fejem majd széthasad, kicsit dülöngélek is, de sikerül eljutnom a fürdőig. A görcs összehúz, a gyomrom gyűszűnyire zsugorodik. Jó ötletnek tűnik az arcom megmosni egy maréknyi hideg vízzel, és minden rendben is van, mindaddig, míg nem kortyolok bele a kezeim közt fennmaradó csapvízbe. Néhány deci után kikerekedett szemmel hajolok hátra, forog velem a világ, de a fájdalomtól újra összegörnyedek, ezúttal a vécé felett, és az öklendezésből pillanatok alatt rájövök, hogy határozottan nem kellett volna egy egész üveg bort meginnom a fájdalomcsillapítók után. A sav marja a torkom, de mindvégig arra koncentrálok, hogy ne essek el, és ha vége, biztosan jobb lesz, csak ki kell tisztulnia a szervezetemnek.

De az is eszembe jut, mennyire utálok hányni.

- Amelia! - tompán jut el a tudatomig Helen hangja. Csak ő lehet, más nem tudja, hogy itt lakom, nem hogy a nevem skandálhatná. - Amelia!!

- Egy perc - nyöszörgök, és megpróbálok talpra állni. Óráknak tűnik, de sikerül, lehúzom a vécét, s szinte azonnal a mosdóhoz botorkálok arcot és fogat mosni. Szigorúan csak kiöblítem a számat, és kínosan ügyelek arra, hogy ne igyak egy cseppet se.

- Szia, ne haragudj, nem rég keltem - nyúzott mosollyal nyitok ajtót, testemmel igyekszem eltakarni a mögöttem elterülő teret, a hanyag rumlit, a kiömlött bort és a szedett-vedett nappalit.

- Ugye nincs baj? Tán beteg vagy? - homlok ráncolva hajol közelebb, kezeivel az arcom tapogatja, mintha abból bármit is megtudhatna.

- Nem, ugyan, dehogy! Minden rendben, csak sokáig fent voltam, telefonáltam - fejem az ajtófélfának döntöm, elvonatkoztatok a ténytől, hogy a csípőcsontom sajog, ahogy teljes testsúlyommal a fakeretnek nyomom.

- Nagyon megijedtem, hogy nem reagáltál, de örülök, hogy nincs gond. Akkor, este jössz? A lányok már nagyon izgatottak, és alig várják, hogy megismerhessenek! - csak most veszem észre, hogy szinte ragyog a boldogságtól.

- Persze, ott leszek, bár azt nem ígérem, hogy pontban hétkor, de igyekszem - remélem hallja a hangomon a fáradtságot, és magamban imádkozom, hogy minél hamarabb hagyjon egy kicsit magamra. Kedves, és csak egy leheletnyit tolakodó, ezzel nincs is probléma, de nekem égető szükségem lenne még néhány percnyi vagy órányi magányra.

- Természetes, ha dolgod van, intézd csak, de az sem baj, ha korábban érkezel, igazából nincs megszabva, van, hogy Jade csak nyolc után esik be, mert nem tud elszakadni előbb a családjától, tudod, a gyerekek, a különóra, így megy ez nálunk, anyáknál - a mosolya levakarhatatlan, nekem pedig türtőztetnem kell magam, hogy ne ordítsak vele, amiért felhánytorgatja nekem, mi egy anya dolga. Tudom jól, sőt, annak ellenére, hogy nincs saját gyermekem, igenis neveltem már hol hármat, hol négyet, szóval nekem senki se jöjjön azzal, mit kell tennie egy édesanyának. Ráadásul az enyém csúfosan elbukott, mert engem sosem részesített megfelelő figyelemben, de persze erről Helen mit sem tud. Csak ezért sikerül ráharapnom a nyelvemre.

- Igen, ez érthető - türelmetlenül dobolok ujjaimmal az ajtófélfán, alig várom, hogy menjen a dolgára ő is, és én is össze tudjam szedni magam egy kicsit.

- Jól van, nem tartalak fel, gondolom neked is van millió dolgod, csak gondoltam beugrok megnézem, hogy vagy, mert tegnap nem láttalak visszajönni, és aggódtam, hogy talán valami bajod esett. Veszélyes a te korodban teljesen egyedül járkálni a nyílt utcán, ráadásul egyedül is laksz most, biztos nem egyszerű! De rám bármikor számíthatsz, ha szükséged van valamire, csak szólj, bevásárlás, segítség a konyhában, bármikor, rendben?

- Igazán kedves, nagyon szépen köszönöm - már fáj az arcom az erőltetett mimikáktól, és csak akkor enged fel minden izmom, mikor már csak a hátát látom egy lelkes ölelés után, és végre valahára magamra zárhatom az ajtót.

A hideg fának dőlök, és percekig csak hűtöm magam. Nem sok kedvem van a tegnapi után megint kilépni a nyílt utcára, és ahhoz sincs, hogy Greg határozatlan célzásait hallgassam, de tudom, hogy megígértem neki, és ott kell lennem ma az edzésen. Így is túl sokat hagytam ki, ráadásul nem ártana legalább az izomzatom helyre rázni, ha már van rá lehetőségem.

Lassan képes vagyok ellökni magam a bejárattól, még az étvágyam is kezd visszatérni. A konyhába csoszogok, már csak nevetni tudnék magamon, mert szánalmasan festek, a hűtőt pedig hiába nyitogatom, talán be sem lett üzemelve. Louis turné előtt már nem ivott hideg ásványvizet, kizárólag hűtetlen üdítőt volt hajlandó magához venni, és minden nap rendeltünk ebédet meg vacsorát. Nélküle pedig tegnap tettem meg a legnagyobb távot a lakástól. 

- Nem hiszem el - becsukom az ajtaját, ezúttal végleg, hiszen sikerült felfognom, hogy éheztetem magam, nem járok sehova, nem voltam vásárolni, anélkül pedig nehéz bármilyen szinten is fenntartani egy lakás ételtartalékát. - A kurva életebe.

Gyengén lökök egyet az előttem tornyosuló gépen, töltök egy pohár csapvizet. Lassan iszom, de a végére már nem érdekel. Az üres poharat lecsapom a pultra, gondolkodás nélkül hátat fordítok, a folyosóra sietek, ahol már elkezdem levenni a ruháimat, amiket gondosan összegyűrök, és mire a fürdőbe érek, már csak annyi a dolgom, hogy rádobjam a jócskán magasra nőtt kupacra.

- Remek - csak magammal tudok beszélni, ami már meg sem lep, hiszen lassan már én fogok válaszolni a saját kérdéseimre is.

Megrázom a fejem, mert tudom, ennél nem sok rosszabb van.
Eltervezem fejben, mit fogok ma csinálni: telefonálok Gregnek, hogy ma mégsem tudok menni, veszek valami ehető, normális ételt, de mindenek előtt lezuhanyzom, hogy tiszta lappal kezdhessem a mai napot. Ndm szabad elfelejtenem, hogy este át kell mennem Helenhez. Semmi szükség arra, hogy újra felkeressen, és a lakásomon keresztül próbálja megfejteni a magánéletem. Inkább egyek önszántamból, hátha úgy kevésbé lesz kínos a dolog- már ha egyáltalán hagyom annyira elfajulni a dolgokat.
Fürdés után teszek még egy próbát, és találok még egy adagnyi instant kávét az egyik szekrényben. Több, mint a semmi, forró vízért pedig egy lépést sem kell mennem. Egyáltalán nem kívánom, ráadásul alig van benne koffein, de továbbra is reménykedem abban, hogy elmulasztja a fejfájásom, vagy legalább tompítja az érzést.
Ebben a percben nem tudom eldönteni, hogy akarom-e itt látni Louist, vagy inkább örüljek, hogy nem lát ilyen ramaty állapotban, de mivelhogy továbbra sincs senki másom rajta, és Gregen kívül, úgy döntök, ideje ismét önsajnálatba burkolóznom, és bekapcsolom az ipodját, amit a nagy sietségében itthon hagyott. Fülemben a peckekkel, kezemben a kávénak csúfolt löttyel zuhanok vissza a kanapéra, a pokrócot az ölembe húzva ülök, a basszus bántja a hallásom, ennek ellenére a 'már csak azért sem' elv alapján hallgatom tovább, anélkül, hogy lehalkítanám.
Minden egyes sorban ott van Louis, a rekedtes éneklése visszhangzik a fejemben, és csukott szemmel lepörgetem az eseményeket, amik szinte mindennapossá váltak az utóbbi időben: szó nélkül sétálgat a lakásban, firkál valamit, fütyülni kezd, később pedig bezárkózik a fürdőszobába, hogy ott aztán, mintha nem hallanám, üvöltethesse ezeket a dalokat órákig és majdhogynem berekedve jöjjön ki.
Ezek a dolgok miatt kötődtem úgy a másik lakáshoz, és pontosan ez az oka annak, hogy ez a hely, az idegen falak taszítanak- de elhagyni sem akarom. Tulajdonképpen már semmit sem akarok, csak elsüllyedni, megszűnni, mert bár nincs kimondva, magamban már elkönyveltem, hogy bizony újabb boldogtalan és üres hónapok elé kell néznem. Na, nem mintha eddig más lett volna a helyzet, de a pillanatok, az érintések és a tudat, hogy mellettem igenis van valaki, egészen más fényben tűntette fel a dolgokat.
Vége a dalnak. Nincs kedvem megvárni, míg a soron következő szám elindul, kikapcsolom az ipodot, legurítom a kávémat, és erőt veszek magamon, hogy elinduljak vásárolni. Sok kedvem nincs, de ideje beletörődni, hogy semmihez sincs. És bár rettegek ismét kitenni magam annak, mint tegnap, nem hagyok magamnak választási lehetőséget, összekaparom magam és elindulok. A lépcsőház teljesen kihalt, ilyenkor biztosan dolgozik mindenki, a gyerekek iskolában vannak, megmenekítve engem az esetleges találkozásoktól. Mihelyst kilépek az utcára, felveszem a napszemüvegem, noha nem ettől kerülök inkognitóba, csupán jobban érzem magam, ha nem kell mások szemébe néznem, s ők sem látják az enyémeket; ezeket a karikás, vérben úszó gombokat. A sötét lencsék mögül ráadásul könnyebb is megfigyelni másokat, így folytatom ott, ahol tegnap abba hagytam, tovább sanyarhatom magam azzal, hogy nézem mások boldogságát, a buszra várva csüngök a mellettem álló házaspár szavain. A negyvenes éveik elején járhatnak, a beszélgetésükből kiderül, hogy a gyerekeik már majdhogynem felnőttek, ennek ellenére csupán egyet tartanak közülük érettnek, felelősségtudatosnak. Szép dolog, mondhatom. Sosem értem, egy szülő mi alapján ítélkezik a sajátjai felett, hiszen a neveltetésükről- illetve annak hiányáról ők tehetnek. Ők azok, akik nem ültek le melléjük, amijor tanulni kellett volna, és ők volrak azok is, akik eléjük állították a példát, hogyan viszonyulnak másokhoz, azok munkájához.
- Ne haragudj, nem ismerjük egymást valahonnan? - egy tizenéves forma lány elképedt arca tűnik fel előttem, amint feltolom a homlokomra a szemüvegem. - Nagyon ismerős vagy.
- Nem tudom, lehet - válaszolom kurtán, igazából fogalmam sincs ki ő, és mit akarhat, de eleinte csak elkönyvelem annyinak, hogy rengeteg velem egykorú hord hasonló frizurát, és a barna haj nem túl ritka, sőt.
- Ne haragudj, ez őrültség, hirtelen azt hittem, te vagy a... Áh, tudod mit, hagyjuk is, ne haragidj, tényleg. Összekevertelek valakivel! - kínosan elneveti magát, de mikor én is elmosolyodok, befejezi. Hirtelen, a semmiből. - Úram ég, nem, te tényleg Amelia vagy! Te vagy Louis barátnője, igaz? Szent ég, csinálhatunk egy képet? Kérlek, nagy rajongó vagyok, nézd - visszajőkölök, amikor felhúzza a haspólóját, de az még bizarabb, hogy a csípőjén ott virít egy tetoválás, hatalmas 'O' és 'D' kezdőbetűk közé préselt idézetek. Elképedve teszek egy lépést, de képtelen vagyok levenni a szemem róla. Szép, kidolgozott minta, ehhez nem fér kétség, de ettől függetlenül ijesztő.
- Nem, biztos összekevertél vele, én nem...- látom rajta, hogy felesleges szabadkoznom, de nem adom fel.
- Most már egész biztos vagyok benne! - remeg, kezei elengedik a puha anyagot, és azonnal a szemeit kezdi törölgetni. - Tuti te vagy az! Láttalak a kéoeken Louis mellett, rókad beszélt abban az interjúban is, te vagy a Jótündére! Istenem, ez életem legjobb napja!
Nem zavartatja magát, a nyakamba ugrik, és rögtön előveszi a telefonját, beállítja a kamerát, és elénk tartja.
- Ne haragudj - finoman eltolom magamtól, a felsőtestem körbefonva állok. Remegnek a lábaim, megpróbálok lapítani, mint egy rémült vad.
A lány pedig csak könnyezve pislog hol rám, hok a közös képünkre pillantva. Megsajnálom, hiszen vérig sérthettem a kirohanásommal. Kiveszek a zsebemből a papírzsebkendőt, és felé nyújtom.
- Töröld meg a szemed - közelebb lépek, oda, ahol azelőtt álltam, hogy felbukkant volna. - Csináljunk másikat.
Szétterül a mosolya, a szája felszalad a füléig. Kapkodva rendbe szedi magát, és ismét elénk tartja a telefont. Megmosolyogtat a lelkesedése, és egyáltalán nem érzem kényszernek, hogy idétlen arcot vágjak egy számomra idegen lány mellett, kizárólag az ő kedvéért.
- Nagyon szépen köszönöm - meghatódva borul a nyakamba.
- Ugyan, szép napot - megveregetem a vállát, és az előbbinél még óvatosabban húzódom el tőle. Intek neki, mielőtt felszállok az időközben megérkezett buszra. Csodálkozom magamon, és bármilyen furcsa, jó érzés valamilyen formában kapcsolatba kerülni emberekkel, és álmomban sem gondoltam volna, hogy valaha képet akarnak majd készíteni mások. Most azonban megláttam valami olyat ennek a lánynak a szemében, ami belőlem elveszett,  sőt, rajtam kívül még rengeteg embernek.
Minden bizonnyal koraeste már minden közösségi oldal ezzel lesz tele, a képemmel, a tartózkodási helyemmel, talán meg akarnak keresni mások is, de benne van a pakliban az is, hogy egy árva lélek sem érdeklődik majd irántam. Igazából ez lenne a legjobb, kivéve persze Louist. Mostanra elérkezettnek látom az időt, hogy végre sikerüljön beszélgetnünk, akár telefonon, skypeon, esetleg személyesen, vagy bárhogy. Az se zavarna, ha postagalambbal küldetne kézzel írt levelet, nem érdekel, csak jó lenne tudni róla valamit, mit csinál, hogy érzi magát, nem fáradt-e. Viszont ez lehetetlen. Egyrészt, mert fogalmam sincs, épp hol jár, és ott mennyi az idő, másrészt mert buszon vagyok, alig hallanám amit mond, ráadásul én elvileg épp haragszom rá. Tehetetlenül és sután forgatom a telefont a kezemben, fontolgatom a lehetőségeket, különböző gondolatokat fogalmazok meg, amiket végül sorra elvetek, mert bugyuták, vagy túlságosan is féltékenynek mutatnának. Pedig csak egyedül vagyok, és unom az életemet.
"Túlságosan is hiányzol. Nincs aki felbosszantson. Remélem tudod, hogy még mindig őrülten szeretlek, és alig várom, hogy újra lássalak. x Mia "
Összeszedem minden bátorságom, elküldöm az üzenetet, hogy aztán őrülten zakatoló szívvel várhassam meg a választ.

Louis Tomlinson:

Sípol a fülem, a verejték patakokban csorog rólam mindenhonnan, az arcomról, a kezemről, lábaimról, minden pórusomból árad. De boldog vagyok, mert velem szemben emberek tízezrei skandálják a nevünket, néha érthetetlen katyvaszt alkotva, de időnként kristály tisztán kihallom a saját nevem. "Louis" - kiáltják, az arcomról pedig levakarhatatlan a vigyor. Talán ez nekik a legjobb napjuk az életben, hogy eljutottak ide, láthattak és hallhattak minket, pedig számomra egyértelmű, hogy nálunk nem boldogabbak, hiszen nekünk nem öt srác jelenti a boldogságot, hanem rajongók százezrei, akik a világ minden pontján napról napra bebizonyítják, hogy csodálatosak, támogatnak minket mindenben, mellettünk állnak a nehéz percekben is, és nem fordulnak el tőlünk akkor sem, ha hülyeséget csinálunk.
- Jó éjszakát, Chicago! - Liam hangja élesen szól a stadionban, akaratlanul is felnevetünk mind, amikor a tömeg még nagyobb örjöngésbe kezd és a sikoltozás már olyan hangossá válik, hogy szinte fáj. De ez a fájdalom a világ egyik legjobb érzése.
Úgy hagyom el a színpadot, mintha egy életen át küzdöttem volna, remegő végtagokal, sajgó fejjel, de vigyorogva.
- Hé, Lou, engedd meg, hogy bemutassak neked valakit - hirtelen fogalmam sincs, ki szólít meg, csak odakapom a fejem, ahonnan a nevem hallom. Két szőke hajzuhatag tárul elém, és a jobb oldali arcon olyan széles mosoly terül el, ami talán az enyémnél is nagyobb. Lou, a fodrászkellékektől csillogva, és illatozva ugrik mellém, a csendes lányt maga után rángatva.- Louis, ő itt Briana!
- Szia- szégyellősen ácsorog, nem nyújt kezet, nem ölel meg, semmit nem tesz. Bátortalanul int, és ez aranyos.
- Briana, hello - én viszont igenis magamhoz szorítom, pusztán amiatt, mert az adrenalin továbbra is tombol bennem. - Louis Tomlinson - utólag nyújtok neki kezet.
- Igen, tudom ki vagy - mindketten nevetünk, mert elég furcsa ez a helyzet.
- Egy kicsit zajos itt, nem megyünk ki? - gondolkodás nélkül felajánlom neki a társaságom, nem gondolva a következményekre. És ő igent mond, engedi, hogy kettesben lássanak minket, késő este, éjfélhez közeledve, Chicago jelenleg legforgalmasabb helyén.
Magam elé engedem az ajtónál, az utolsó pillanatban felkapva két kis üveges vizet. A telefonom félre dobom, nem érzem szükségét, pedig ideje lenne felkeresnem Miát, mert délelőtt még hiányzott.
- Haver, szerintem keresett valaki - Niall kezében a mobilommal tesz felénk pár lépést, de mikor meglátja, hogy társaságom van, legyint, és visszateszi oda, ahonnan elvette. Rosszallóan megrázza a fejét, de egyáltalán nem szigorú az arca, legalábbis én ezt látom- mert ezt akarom látni.