Drága Olvasóim!
Sajnálom, hogy ilyen késő estig kihúztam az új részt. Sajnos ma bezsebeltem néhány kéretlen túlórát, de igyekeztem hamar befejezni és átolvasni.
Remélem tetszik!
Legyetek rosszak,
xx Lu
Sajnálom, hogy ilyen késő estig kihúztam az új részt. Sajnos ma bezsebeltem néhány kéretlen túlórát, de igyekeztem hamar befejezni és átolvasni.
Remélem tetszik!
Legyetek rosszak,
xx Lu
Amelia Villain:
Thomas utolsó, nekem szegezett mondatai visszhangzanak a fejemben, akárhogyan is, de leállíthatatlanul, mintha egy lemez beakadt volna.
Hát nem veszed észre, hogy ő is magadra hagyott?
- Nem! - hisztérikusan menekülök a biztonságot nyújtó kerítés mögé.
De én visszajöttem, látod!?
- Elég! - hangosan zokogok, becsapom magam mögött a rozsdás vaslemezt, és amilyen hamar csak tudok, elindulok a telep közepére. Kis híján felbukok egy fűcsomóban, ami a betonos pálya szélén húzza meg magát, ám egy kisebb ijedelemtől eltekintve nem esik bajom.
- Késtél - egy mély, ismerős hang csendül fel mellőlem. Azonnal megállok, leszegett fejjel fordulok jobbra, de nem merek a szemébe nézni. Csak bámulom a cipőt, azokat a fáradt lábakat, amik nehézkesen tartják az öregedő test súlyát. Szégyent és mélységes bűnbánást érzek. - Nem baj, siess.
- Greg - minden erőmet összeszedve nézek a szemébe, amik semmi mást nem sugároznak felém, csak szigorú kedvességet. Semmi düh vagy harag.
- Öltözz át - int a fejével, nem is értem igazán, de megteszem. Elindulok a régi szekrényem felé, ahol a váltóruhám még mindig ugyan azon a fogason lóg, a cipőm a polc alsó részén gyönyörű rendben áll- ezt egész biztosan nem én hagytam így- az akasztók felett a pulóver, ami mindig itt van, szükség esetén.
Sután lerúgom a cipőm, a nehezen kiválasztott ruháimat összehajtom, helyettük felhúzom a fekete aláöltözőm, a sortom, a rikító zöld felsőt, ami elüt a fehéres lábbelimtől és a bordó pulóvertől, amit magamhoz véve kirontok a pici helyiségből.
- Mennyire vagy formában? - tudom, hogy vannak kérdései, és csoda, hogy egyáltalán itt találom, ennek ellenére olyan érzést kelt bennem, mintha nem teltek volna el a hosszú hetek, hónapok. Mintha az után a januári nap után, és a meccset követő pihenő után jönnék vissza.
- Beszélni szeretnék veled - még mindig nem rám figyel, a pálya felé int. - Nem tudom.
- Futással kezdünk - remegő ajkai közé veszi a sípot, én pedig elindulok. Szó nélkül.
Az első kör után sem fújja meg, de én már érzem, hogy nem fogom sokáig bírni. A tenyerem izzad, menet közben lekötöm a derekamról a pulóvert , eldobom a kispad felé, de még ekkor sincs megállás. A második kör végére a tarkóm csupa víz, könyörgő pillantásokat vetek felé, de Greg csak rosszallóan ingatja a fejét, kezében forgatja a sípját.
Nem számolom a lépéseim, sem azt, hogy hányszor haladok el a kapu mögött, csak megyek előre, hol gyorsabban, hol lassabban, váltakozó tempóban. Minden technika, trükk az eszembe jut, egyenletesen változtatok sebességet, fokozatosan terhelve a szívem.
És boldog vagyok. Izzadt, ziháló, de boldog, amikor a szuszogásomtól visszhangzó csendbe belehasít a hang, amitől akaratlanul is megállnak a lábaim, és a futást gyors gyaloglásra váltom.
- Beszélgessünk - szól ismét, mikor mellé érek. A kezembe dobja a felsőt, megvárja, míg a légzésem normalizálódik, és képes vagyok az ő tempójára lassulni.
- Sajnálom - lihegek továbbra is, de legalább már érthetően beszélek.
- Ezt nem szeretem hallani tőled - megfontoltan megy tovább a pihenő felé, továbbra is kerülve a tekintetem.
- Attól még így van - erősködök, persze csak a magam fáradt, ziháló módján.
- Tudom - belevág, mielőtt még megszólalhatnék. Egészen biztos látja a szeme sarkából, hogy egy levegővétellel akartam a bocsánatáért esedezni. - Feleslegesen futod le ezeket a köröket, Mia. Tudtam, hogy visszajössz, pont akkor, amikor szükséged lesz rá. Nem várhatom el tőled, hogy életed végéig nap, mint nap itt legyél, bár, bevallom, hiányoztál - ez az a pillanat, amikor először a szemembe néz, úgy igazán, hogy lát is engem. Ettől úgy érzem, bármikor térdre borulnék, és ahogy vagyok, összezuhannék.
- Annyira fáj - halkan pityeregni kezdek, és a karjaiba vetem magam.
Kicsit mindig olyan volt, mintha Greg az apám, vagy a nagyapám lett volna, leginkább azért, mert egyikből sem kaptam igazit eddigi életem során. Ismeri minden fájdalmam, a ballépéseim, a családom széthullásának majdhogynem szemtanúja volt. Hinni akarok abban, hogy ezért, mert ismer, és mert szeret, csak ezért bocsát meg, mert az egészen biztos, hogy nem érdemlem meg.
- Gyere, most már ellazultak az izmaid - leültet a padra, majd ő maga is helyet foglal velem szemben.
- Miért nem hagysz te is magamra? - szipogom, és nevetségesen érzem magam. Ide jöttem, futottam hosszú percekig, majd leroskadva egy ütött-kopott padra, elsírom a bánatom.
- Már miért tenném? - kikerekedett szemekkel néz rám Greg, aztán egyszercsak megjelenik az arcán a minden sebet begyógyító, apai mosolya - Nekem nem az a dolgom. És tudod nagyon jól, hogy itt mindig otthon vagy.
- Már kezdtem ebben kételkedni - megtörlöm a szemem, csak most tudatosul bennem, hogy mikor elindultam a lakástól, még világuralomra akartam törni, kisminkeltem magam, és olyan ruhát vettem, amiben Louis Tomlinson barátnőjének illik megjelennie az emberek között. És most minden hiába, az arcom csupa maszat és sötét folt, izzadt, szedett-vedett holmikban ülök a külvárosban. Igénytelenül, de legalább nem magányosan.
- Jobban vagy? - ujjaival felém bök, és nevetve cikázik végig az elkenődött festékemen a tekintete. - Majd ne felejtsd el leszedni magadról azt a vackot!
- Azt hiszem - azon gondolkodom, miközben kurtán odavetem a válaszom, hogy vajon megemlítsem-e neki Thomas látogatását, sőt mi több, hazaköltözését!? - Nem mondasz semmit?
- Miért nem meséled el, mi történt? - szinte azonnal visszakérdez, időt sem hagyva, hogy kérdőn ránézzek.
- Biztos tudni szeretnél mindent?
- Azért jöttél, nem?
- Már ebben sem vagyok biztos. Azért jöttem, mert nem tudok hova menni már - ezzel saját magamnak adom be a mérget, a szavak savként sebzik fel a torkom, a mellkasom, egészen a lelkemig.
- Olyan nincs, hogy valaki nem tudna hova hazamenni, Mia.
- De. Nekem már nincs, csak ez a hely, Greg. Elrontottam mindent, akit szerettem valaha is, most hátat fordított nekem, magamra hagyott,és nem boldogulok. Egyáltalán nem.
- Én nem, és ez mindig az otthonod marad.
- Ettől függetlenül egy teljesen üres lakásba megyek vissza, ott alszom el, egyedül - köhécselni kezdek, a tüdőm zörögve közli nemtetszését, és legszívesebben rágyújtanék. Pedig az sem nyugtat meg, csak még rosszabb irányba terel.
- Miért nem meséled el, mi történt? - szinte azonnal visszakérdez, időt sem hagyva, hogy kérdőn ránézzek.
- Biztos tudni szeretnél mindent?
- Azért jöttél, nem?
- Már ebben sem vagyok biztos. Azért jöttem, mert nem tudok hova menni már - ezzel saját magamnak adom be a mérget, a szavak savként sebzik fel a torkom, a mellkasom, egészen a lelkemig.
- Olyan nincs, hogy valaki nem tudna hova hazamenni, Mia.
- De. Nekem már nincs, csak ez a hely, Greg. Elrontottam mindent, akit szerettem valaha is, most hátat fordított nekem, magamra hagyott,és nem boldogulok. Egyáltalán nem.
- Én nem, és ez mindig az otthonod marad.
- Ettől függetlenül egy teljesen üres lakásba megyek vissza, ott alszom el, egyedül - köhécselni kezdek, a tüdőm zörögve közli nemtetszését, és legszívesebben rágyújtanék. Pedig az sem nyugtat meg, csak még rosszabb irányba terel.
- Tönkre teszed magad - csak csóválja a fejét. Nem mond többet, feláll, a székét eligazítja.
- Tudom - motyogom másodpercekkel később, gondolataim még mindig ugyan az körül forognak, és csak akkor eszmélek fel, mikor Greg a lábamhoz gurítja a labdát.
- Annak a fiúnak segített - furcsállom, hogy tőmondatokban beszélünk. Mit beszélünk! Ahelyett, hogy a fejemben akarna turkálni, folyton a megoldást keresi a problémámra anélkül, hogy a történetet ismerné.
- Ő most nincs itt. De más valaki visszajött - felnézek a sötét szemekbe, és megpróbálok a szarkalábakra koncentrálni a rosszalló tekintet helyett. - Thomas itt van, Londonban.
- Tudom. Láttam valamelyik nap, beszéltünk is pár szót. Egészen más lett, azt gondolom. Felnőtt, és nem csak a korára gondolok, hanem itt is minden rendben van már - a mondata végén a fejéhez ütögeti a mutatóujját, gondolom arra akar kilyukadni, hogy végülis teljesen normális, hogy az az ember, aki évekkel ez előtt képes volt megerőszakolni a mostohatestvérét, néhány röpke év után, amit egy idegen városban töltött, egyszer csak visszatér a semmiből, és a közelembe kíván férkőzni.
- Mindig is értett ahhoz, hogy beivódjon a másik bőre alá - cinikusan puffogok, de veszekedés és kiborulás helyett megragadom a labdát és elindulok.
- Mindenkinek hiányzol, de senki sem érti, miért akarsz egyedül maradni - fáradtan sóhajt, mintha épp most tört volna meg benne valami. - Mia, én elhiszem, hogy nehéz, de muszáj beszélned róla.
- Megtettem. Ezért nem vetettem még véget ennek a rémálomnak, amiben élnem kell - háttal állok neki. Elég, ha én szenvedek ettől, felesleges belerángatnom őt is.
- Rémálom? Mi történt?
- Azt hittem hallottál a rossz híremről - keserűen felnevetek, mert már érzem a hibbantság szelét. Ha most nem bolondulok meg, akkor talán sosem fogok.
- Nem alapozok olyan információra, aminek nincs hivatalos forrása - megpróbál kimért maradni, hamár ilyen kínos neki is feltenni azokat a bizonyos kérdéseket.
- Mire vagy kiváncsi? - lepattintom a labdát a földre, és mikor újra a levegőbe ér, a lábfejemmel próbálom irányítani. Egész sokáig képes vagyok koordinálni, közben meg csak ömlenek belőlem a szavak. - Arra, hogy mi van Louis és köztem? Együtt élünk, legalábbis, amikor épp nem a világ túlfelén van, és én sem vagyok bezárva valami intézetbe, ahol a függőségem kezelik, vagy ha nem akarok dühömben mindent újrakezdeni anyámékkal, persze sikertelenül, mert a szemükben még mindig ugyan az az olcsó lotyó vagyok, akit Mitch csak az alkoholmámorból ismer, és akihez nekem semmi közöm. Végtére is, egész jól alakulnak a dolgaim, csak egyszer álltam bíróság előtt, megöltem valakit, akivel sosem kellett volna találkoznom, és minden egyes másodpercben hiányzik valami az életemből, ami megfoghatatlan, és valószínűleg soha nem is létezett. Emellett dolgozom, és azt hiszem, ha Louis hazaköltözik, lesz néhány kínos beszélgetésünk, ugyanis semelyik barátjával sem vagyok kifejezetten jóba, de egyikük olyannyira kitűnik, hogy meg tudnánk fojtani a másikat egy kanál vízben.
A labda, mint egy végszóra, földet ér, én pedig szuszogva fordulok ismét szembe azzal az emberrel, aki eddig csak azt hitte, hogy mindent tud rólam. Most már ugyan valóban teljes a történet, de aligha lenne normális, ha az arcán bármiféle nyugalom vagy békesség terülne el.
- És jobban vagy? - köpni-nyelni nem tudok, elképedve emelem a kezeim a levegőbe, mert felfogni sem tudom, miért viselkedik így. Bosszant, idegesít, és nem akarom, hogy később, ha már mindent kiszedett belőlem, egyszerűen a nyakamba boruljon a haragja.
- Greg, hallottad egyáltalán, amit mondtam? Nem, nem vagyok jól. Szörnyen érzem magam, de még ahhoz is gyáva vagyok, hogy elgondolkodjak a lehetőségeken - a mellkasom feszül, szét akar robbanni a fejem, és szédülök. Szükségem lenne valami gyógyszerre, vagy csak mentális pihenésre. Ki kellene ürítenem a fejem, elengednem az aggodalmam, de mivel úton-útfélen az elmúlt hónapokat emlegetik, képtelen vagyok elengedni a múltam.
- Hallottam, persze - bólogat, majd csak úgy, a semmiből megölel - Örülök, hogy elmondtad. Hidd el, Mia, sokkal többen szeretnének segíteni neked, mint gondolnád.
Hosszas gondolkodás és jelzések után, minek során fejével a lakásunk irányába biccent, rájövök, hogy anyámékra céloz, ami nevetséges, hisz ha segíteni akarnának, akkor nem üldözik el az öcsém, nem engedik vissza Thomast az életünkbe, és elfogadnák a tényt, hogy én igenis Louisban akarom megtalálni az otthonom, a jövőm, mégsem mutatják ki, hogy akarnának segíteni akár nekem, akár rajtam.
- Mennem kell - elsétálok, és Greg nem szól utánam, nem is követ. Tudomásul veszi, egészen addig meg sem szólal, míg vissza nem öltözöm, és ki nem sétálok az öltözőből.
- Még mindig el van kenődve a festék a szemed alatt - felém nyújtott zsebkendőjét elfogadom, a legközelebbi csap alatt benedvesítem, és addig dörgölöm az arcom, míg el nem tűnik teljesen a fekete maszat.
- Köszönöm - bólint, én pedig kidobom a papírgalacsint a legközelebbi kukába
- Ha holnap jössz, úgy készülj, hogy edzés lesz délután. Junior - a lehető legtermészetesebben ejti ki a szavakat a száján, és én tudom, hogy itt leszek. Mert hova máshova mehetnék?
- Este hivatalos vagyok egy vacsorára - csak azután indulok el, hogy helyeselve rábólint.
- Nem tart sokáig, koraestére visszaérsz a belvárosba - egyáltalán nem a belvárosi részen található a lakás, de inkább nem szólok, csak kalkulálok magamban, legfeljebb Helent megvárakoztatom egy kicsit, hogy frissen, lefürödve és átöltözve állítsak be hozzá.
- Akkor, holnap - köszönök el, hogy aztán végleg búcsút inthessek mára.
Sokkal szerényebben nyitom ki a kaput, mint ahogy befelé jöttem. A lábaim jólesően bizseregnek a megerőltetés után, a végtagjaim lazák, egy tízéves energiáit érzem magamban, mégis, legszívesebben leheverednék a nappaliban lévő kanapéra, és lapozgatnám a könyvem, újra és újra elolvasnám a kiemelt mondatokat. Addig sem kell egyedül lennem az emberek között, magyarázkodnom, elbújni a kíváncsi tekintetek elől, és érintkezni másokkal a buszon, amiről alig egy fél saroknyira a háztól szállok le.
- És jobban vagy? - köpni-nyelni nem tudok, elképedve emelem a kezeim a levegőbe, mert felfogni sem tudom, miért viselkedik így. Bosszant, idegesít, és nem akarom, hogy később, ha már mindent kiszedett belőlem, egyszerűen a nyakamba boruljon a haragja.
- Greg, hallottad egyáltalán, amit mondtam? Nem, nem vagyok jól. Szörnyen érzem magam, de még ahhoz is gyáva vagyok, hogy elgondolkodjak a lehetőségeken - a mellkasom feszül, szét akar robbanni a fejem, és szédülök. Szükségem lenne valami gyógyszerre, vagy csak mentális pihenésre. Ki kellene ürítenem a fejem, elengednem az aggodalmam, de mivel úton-útfélen az elmúlt hónapokat emlegetik, képtelen vagyok elengedni a múltam.
- Hallottam, persze - bólogat, majd csak úgy, a semmiből megölel - Örülök, hogy elmondtad. Hidd el, Mia, sokkal többen szeretnének segíteni neked, mint gondolnád.
Hosszas gondolkodás és jelzések után, minek során fejével a lakásunk irányába biccent, rájövök, hogy anyámékra céloz, ami nevetséges, hisz ha segíteni akarnának, akkor nem üldözik el az öcsém, nem engedik vissza Thomast az életünkbe, és elfogadnák a tényt, hogy én igenis Louisban akarom megtalálni az otthonom, a jövőm, mégsem mutatják ki, hogy akarnának segíteni akár nekem, akár rajtam.
- Mennem kell - elsétálok, és Greg nem szól utánam, nem is követ. Tudomásul veszi, egészen addig meg sem szólal, míg vissza nem öltözöm, és ki nem sétálok az öltözőből.
- Még mindig el van kenődve a festék a szemed alatt - felém nyújtott zsebkendőjét elfogadom, a legközelebbi csap alatt benedvesítem, és addig dörgölöm az arcom, míg el nem tűnik teljesen a fekete maszat.
- Köszönöm - bólint, én pedig kidobom a papírgalacsint a legközelebbi kukába
- Ha holnap jössz, úgy készülj, hogy edzés lesz délután. Junior - a lehető legtermészetesebben ejti ki a szavakat a száján, és én tudom, hogy itt leszek. Mert hova máshova mehetnék?
- Este hivatalos vagyok egy vacsorára - csak azután indulok el, hogy helyeselve rábólint.
- Nem tart sokáig, koraestére visszaérsz a belvárosba - egyáltalán nem a belvárosi részen található a lakás, de inkább nem szólok, csak kalkulálok magamban, legfeljebb Helent megvárakoztatom egy kicsit, hogy frissen, lefürödve és átöltözve állítsak be hozzá.
- Akkor, holnap - köszönök el, hogy aztán végleg búcsút inthessek mára.
Sokkal szerényebben nyitom ki a kaput, mint ahogy befelé jöttem. A lábaim jólesően bizseregnek a megerőltetés után, a végtagjaim lazák, egy tízéves energiáit érzem magamban, mégis, legszívesebben leheverednék a nappaliban lévő kanapéra, és lapozgatnám a könyvem, újra és újra elolvasnám a kiemelt mondatokat. Addig sem kell egyedül lennem az emberek között, magyarázkodnom, elbújni a kíváncsi tekintetek elől, és érintkezni másokkal a buszon, amiről alig egy fél saroknyira a háztól szállok le.
Összébb húzom a felsőt magamon, a táskám az oldalamhoz szorítom, de még így sem vagyok eléggé gyors vagy láthatatlan, többen megfordulnak utánam, összesúgnak a hátam mögött. Ebben nem is az a legzavaróbb, hogy felismernek, hanem hogy fogalmam sincs mit gondolnak. Rólam, rólunk, az egész kapcsolatunkról, meg egyébként a külvilággal való - puritán mód unalmas és leginkább semmilyen - érintkezésemről. Mindezek tetejébe még a fejem is megfájdult, megint, a lábaim pedig már képtelenek gyorsabb tempóra váltani, legalábbis azt hiszem, egészen addig, míg fel nem szaladok a parkoló elejéből a magasföldszintig és gyakorlatilag megállás nélkül el nem jutok a bejárati ajtóig.
Remegő kezekkel, sípoló tüdővel támaszkodom meg az előszobafalnál, lassan lecsúszva a padlóra, a táskám magam mellé ejtve. A nyitott zippzáron kicsúszik a fehér boríték, amit még délelőtt, vagy kora délután, valamikor az indulásom ideje alatt dobtam be a ritikülömbe.
A vaskos papírtömeg meglepően nehéz, ezért egészen boztos vagyok abban, hogy nem egy sima levél, számla vagy értesítés. Nagy gonddal kezdem kibontani, de minden mozdulattal csak egyre távolabb érzem magam a céltól. Rosszul is érzem magam, fáradt is vagyok, ezért feladom, percekig csak pihegek, s mihelyst gyűjtök elegendő erőt ahhoz, hogy felálljak a földről, a konyha irányába megyek, kezemben továbbra is a borítékot szorongatva.
Előveszek egy vajkést, a fejembe nyilaló fájdalom pedig emlékeztet arra, mi volt a másik fontos dolog, amit itt kell megkeresnem.
Algopirint és némi bort veszek elő, Louis féltve őrzött fiókjából, amit ebbe a lakásba is kialakított magának, kihalászok egy tábla keserű csokoládét.Kedvem lenne elpusztítani a tároló teljes tartalmát, de tudom, hol a határ, megelégszem ennyivel. Az ölembe dogva a kis csomagot beülök a nappaliba, a dohányzóashtalra kipakolom az édességem, az italom, a kést, a gyógyszert, majd az elkeserítő halom tetejére dobom a levelet, hátha használ valamit, és nem fáj annyira a magányom, ha nem látom mindezeket magam előtt. A szó legszorosabb értelmében szenvedek, nem tudnám megmondani, mim fáj, vagy mit érzek. Egyszerűen minden rossz, a zsigereimben érzem, hogy ha felbontom végre a borítékot, nem leszek kifejezetten boldog, így felkészülök a legrosszabbra. De előtte még visszamegyek a konyhába pohárért, és az előszoba padlóján heverő táskámból kikeresem a cigarettám és az öngyújtóm.
Egy elég sajátos módja a kikapcsolódásnak, de valamiért meg sem lep, hogy én, Amelia Villain, egy üveg cabernet sauvignont kortyolgatok, szigorúan csak miután beveszek másfél szem fejfájás csillapítót, mindeközben pedig egy végtelenül életlen késsel esek neki egy fénymásolópapír erejével bíró levélnek. Hosszú percek keserves munkájával végül sikerül végigvágnom a ragasztó mentén a borítékot, és mielőtt nagyon belemerülnék az olvasásba, leteszem a poharat a kezemből, és az üveg után nyúlok, felfrissítem a megcsappant borom. Nagyot kortyolok belőle, majd ismét félreteszem, hogy két kézzel tarthassam a papírt, amin ugrálnak már a betűk.
Annyit viszont pontosan megértek, és felfogok belőle, hogy gratulálnak.
Felvételt nyert.
Ujjaimmal kitapogatom a körvonalakat, sokadjára is megrázom a fejem.
- Ez nem lehet igaz ... - csak suttogok magam elé, elképedve, teljesen megsemmisülve. Azt se tudom, most mihez fogok kezdeni, vagy mit fogok csinálni? Csak abban vagyok biztos, hogy akarom, de azért mégsem.
Szeretném, ha Louis most itt lenne, megölelne, megnyugtatna, elmondaná ezredjére is, hogy nem lesz semmi baj, megcsókolna, és engedné, hogy elaludjak a karjaiban. De ő nincs itt, nem fog megölelni, ezáltal megnyugodni sem fogok, és tudom, pontosan tudom, hogy egyáltalán nincs rendben velem kapcsolatban semmi.
Húzóra elfogyasztom a maradék bort, kissé kótyagosan zsebre vágom a cigis dobozt öngyújtóstul, és elvonulok a belső kertre néző teraszra.
Ordítani tudnék tehetetlenségemben, de nincs kivel, ezért inkább csak magamnak magyarázok, fejben.
Hülyeség lenne belevágni is, de elutasítani is, és hagyni elúszni ezt a lehetőséget. Talán még az idő is gyorsabban telne, amit Louis nélkül töltök, de már abban sem vagyok biztos, hogy ha visszatér, mi újra egy párt tudunk alkotni.
- A picsába ezzel az egésszel - ezt már nem csak magamnak motyogom, haragosan elpöccintem a szűrőig szívott szálat, ami narancssárga szikrákat szórva pattan néhányat a földszinti terasz betonozott alapján.
Körülbelül én is ennyinek érzem magam, egy végigégett cigarettának, ami zuhant egy ideig, majd padlót fogott.
Ujjaimmal kitapogatom a körvonalakat, sokadjára is megrázom a fejem.
- Ez nem lehet igaz ... - csak suttogok magam elé, elképedve, teljesen megsemmisülve. Azt se tudom, most mihez fogok kezdeni, vagy mit fogok csinálni? Csak abban vagyok biztos, hogy akarom, de azért mégsem.
Szeretném, ha Louis most itt lenne, megölelne, megnyugtatna, elmondaná ezredjére is, hogy nem lesz semmi baj, megcsókolna, és engedné, hogy elaludjak a karjaiban. De ő nincs itt, nem fog megölelni, ezáltal megnyugodni sem fogok, és tudom, pontosan tudom, hogy egyáltalán nincs rendben velem kapcsolatban semmi.
Húzóra elfogyasztom a maradék bort, kissé kótyagosan zsebre vágom a cigis dobozt öngyújtóstul, és elvonulok a belső kertre néző teraszra.
Ordítani tudnék tehetetlenségemben, de nincs kivel, ezért inkább csak magamnak magyarázok, fejben.
Hülyeség lenne belevágni is, de elutasítani is, és hagyni elúszni ezt a lehetőséget. Talán még az idő is gyorsabban telne, amit Louis nélkül töltök, de már abban sem vagyok biztos, hogy ha visszatér, mi újra egy párt tudunk alkotni.
- A picsába ezzel az egésszel - ezt már nem csak magamnak motyogom, haragosan elpöccintem a szűrőig szívott szálat, ami narancssárga szikrákat szórva pattan néhányat a földszinti terasz betonozott alapján.
Körülbelül én is ennyinek érzem magam, egy végigégett cigarettának, ami zuhant egy ideig, majd padlót fogott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése