54. Forgive me

Amelia Villain:

Augusztus vége van, csoportokba verődött tizenévesektől hangos a belváros, a kávézók megteltek, de akad még néhány hely a sétálóutcákra nyíló teraszokon. Mindent elnyom a nevetés, csörömpölés, és az autók türelmetlen dudálása. Külföldiek fényképezgetnek, általam eddig még sosem hallott nyelveken ujjonganak, ha meglátnak egy ajándékboltot giccses kirakattal, és teasüteményes dobozaikat lóbálva intenek a barátaiknak, ismerőseiknek, hogy térjenek be.

A korábbi magabiztosságomból veszítve valamennyit andalgok ráérősen, kikerülve a zsúfolt területeket, turistákat. A sarkon egy idős úr sétáltatja a kutyáját, akinek megtetszik a szvetterem, s mikor elhaladok mellettük, az eb játékosan elkapja az alját.

- Nem szabad! - pirít rá a férfi, és finoman megrántja a pórázt. - Elnézést, kisasszony!

- Semmi probléma - tényleg nincs, mosolyogva megsimogatom a spániel buksiját, és lekanyarodok balra. Szélesen vigyorgok, pillanatok alatt jobb kedvre derített egy egyszerű, hétköznapi eset, amitől végre hús-vér embernek érzem magam, nem egy steril babának, aki a világtól elzárva szorong, veszekszik, és egy kiállhatatlan boszorkánnyá válik. Egy létező, normális embernek, nőnek, angolnak, járókelőnek, lézengő fiatalnak. A járdán, tőlem kicsit távolabb két lány boldogan ugrik a másik nyakába, visongatva szorítják magukhoz a másikat, és rögtön dícsérni kezdik egymást, hogy milyen szép barnák nyaralás után, milyen csinosak, és milyen jól fognak kinézni a gólyabálon.

Gólyabál. Akár az is lehet, hogy heteken belül ez a két lány öntudatlanul tombol majd egy buliban, ahol az italukat feldobják valamivel, vagy a lázas készülődés közepette izgatottan mesélik, mennyire várják már az estét. Irigylem őket, azt hiszem. Semmi esélyt nem látok ugyanis arra, hogy velem valaha is hasonló történjen. Hiszen azt se tudom, mi érdekelne annyira a saját problémáimon kívül, hogy napokon keresztül csak témába vágó könyvek felett gubbasszak, mint mikor megpróbáltam túltenni magam a gimin anélkül, hogy bárki is észrevenné, mennyire fáradt vagyok, és bármikor képes lennék elaludni egy ültő helyemben.

- Ezt nem hiszem el! Mia!? - szőke, hosszú loknik, széles mosoly, és óriási kék szemek tűnnek elő a semmiből, és még mielőtt bármit is mondhatnék, körém is karok fonódnak, pont úgy, ahogy az imént a két lány köré. - Azt hittem már sosem találkozunk! Hogy vagy?

- Penny? - amint elenged, és jobban szemügyre veszem az arcát, azonnal felismerem őt. Szinte semmit sem változott, talán az öltözködése, de ez betudható az időjárásváltozásnak is. - El sem hiszem, hogy te vagy az!

- Pedig de - kacsint rám, mielőtt megint megölelhetne. - Ráérsz?

- Persze, igazából csak unalmamból vagyok itt - kínosan felnevetek, talán nem kéne rögtön azzal kezdenem a beszélgetésünket, hogy egy percet sem vagyok hajlandó emberek közt tölteni.

- Gyere, üljünk be valahova, olyan rég láttalak már - teljesen be van zsongva, elkapja a karom, és elvezet az út túlsó oldalán lévő bisztróbaa. - Itt dolgozom most, de szabadnapos vagyok. Istenem, el sem hiszem, hogy látlak, mesélj, mi van veled?

Na, ez az a kérdés, amire nem tudom a választ.

- Pont ma jutottál eszembe, de nem tudtam, hogy keresselek meg, mert tönkre ment a telefonom, és most ezt használom - a zsebemből kihalászott mobilt lóbálom magunk között. Nevetek, mert ez már aztán abszolút a nevettséges kategória. - Gyűlölöm, még felvenni is, bár szerencsére nem sokan hívogatnak, kevesen tudják az új számom.

- Mindig is tudtam, hogy fura vagy, már ne haragudj, a szó jó értelmében - mondat közben mososlyogva integet a munkatársainak, de egy pillanatra sem érzem azt, hogy elterelné bármi is a figyelmét. - És most mit csinálsz? Úgy értem, dolgozol, tanulsz? 

- Pár hónapja egy kávézóban vagyok, de Louis nélkül elég nehéz kibírni - nem tudom, mennyit tud, mit hallott, de azt hiszem, ez a név elég gyakori ahhoz, hogy ne legyen feltűnő. - Szeretem ezt csinálni, de őt nem teszi túl boldoggá, hogy sokat nem vagyok otthon, pláne, hogy az ő időbeosztása még az enyémnél is szörnyebb, ezerszer.

- Louis? - előre hajolva kérdez rá, gondosan kifestett szemeit meresztgetni kezdi. - Azt hittem, te és Noah...

- Annak elég hamar vége szakadt, mondhatni, ahogy jött, úgy ment - görcsbe rándul a gyomrom, és erősen koncentrálnom kell, hogy ne hányjam el magam idegességemben. - Fél éve együtt élek a mostani párommal, de mint mondtam, rengeteg időnket elveszi a munka, keveset találkozunk, és mostanában veszekedtünk is, szóval, nem tudom, mi lesz így.

Semmi konkrétumot nem osztok meg vele, de látom rajta, hogy érti. Egyetértően bólogat, és sóhajtozva mondogatja a "persze, persze"-ket.

- Elhiszem, hogy nehéz, de ha már összeköltöztetek, nem érdemes egykönnyen feladni, Mia. Okos, értelmes lány vagy, biztos csak sok a stressz, de ha lesz egy kis nyugalmatok, minden sokkal könnyebb lesz - megszorongatja a kezem, a szemében látom magam, hisz tükör tisztaságú kékséggel bámul, bizalmasan, mintha mindig is legjobb barátnők lettünk volna. - De ugye nem visz bele semmi rosszba?

- Nem, dehogy is - elnevetem magam megint - Úgy vigyáz rám, mintha egyszerre lenne a bátyám, a férjem és az apám. Fantasztikus ember, csupán annyiról van szó, hogy nehezünkre esik igazat adni a másiknak, és túl nagy az önérzetünk.

- Piszkosul szerencsés vagy.

- Na,  de mesélj, veled mi történt, mióta nem találkoztunk? Annyira hiányoztál már, meg a sztorijaid is! - megpróbálom terelni a témát, mielőtt még kényelmetlenné válna a dolog.

- Nem sok, eljöttem elég hamar arról a helyről, huhh, még a nevét sem vagyok hajlandó kiejteni a számon! Próbálkoztam saját üzlettel, dolgoztam rengeteg helyen, éjszaka, nappal, délelőtt, délután, azt hiszem én vagyok az egyetlen marha ebben az országban, aki képtelen előre lépni. Belefáradtam, tudod? - kiszakad belőle egy mély, melankolikus sóhaj. - Se kutyám, se macskám, se pasim, se egzisztenciám. Csak az albérletem, és a munkahelyem létezik számomra, de furamód élvezem. Annak viszont örülök, hogy találkoztunk, egészen olyan érzésem volt eddig, mintha megszűntél volna létezni, és így, hogy tudom mi lett a telefonoddal, már nem is csodálom, hogy nem tudtalak elérni sehogy. Csak remélni tudtam, hogy nem esett bajod.

- Aranyos, hogy így izgulsz, de tényleg, minden rendben.

- Mia, én - lehajtott fejjel ül, egyik pillanatról a másikra a mindig vidám Penny komorrá és szürkévé válik. - Igazából pontosan tudom, mi történt tavasszal, és én, fogalmam sincs, mit mondjak. Sajnálom, és bár csak ne lettem volna gyáva nyuszi! Sokkal előbb véget lehetett volna vetni mindennek, sőt, bele sem kellett volna keveredned, de Noah...Tudod milyen, én meg nem akartam újra visszaesni oda, ahonnan felküzdöttem magam addigra. De tudd, hogy sajnálom, és ha tehetném, másképp csinálnék mindent - a könnyeivel küzdve próbál előhalászni egy zsebkendőt. Megesik rajta a szívem, noha egy cseppet sem haragszom rá ezért. Tulajdonképpen kizárólag magamat hibáztatom, részben azért, mert én voltam vak és ostoba, részben pedig azért is, mert a rendőrök folyton azt hajtogatták, magamnak csináltam a bajt.
- Ne ostorozd magad, egyáltalán nem a te hibád, hogy így alakultak a dolgok - most rajtam a sor, hogy vígaszt nyújtva fogjam a kezét. - Túl vagyunk rajta, én legalábbis azt hiszem - vajon tényleg így van? Megöltem valakit, amiért nem is igazán olyasfajta büntetést róttak ki, amit megérdemeltem volna,, bár az ügyészség úgy véli, elegendő a saját belső harcom, és önvédelemnek számít, de mégis.

- Ennek fénykében megkérdezem újra, hogy vagy, Mia?

- Borzalmasan - vallom be, de nem érzek szégyent. Ez csupán a valóság. - Bár ennek azt hiszem, már nem sok köze van a lelki állapotomhoz. Azon tényleg úgy érzem, túlléptem, csak tudod, Louis... - lélegzetvételnyi szünet után folytatom - Nehéz vele, és neki is nehéz velem. Úgy érzem, teljesen más világ vagyunk.

- Mégis miért? Nem értem, hisz együtt éltek!

- Igen, de mégsem. Ő most valahol máshol van, hónapokig nem találkozunk, amibe bele fogok bolondulni, annak ellenére, hogy csúnyán összevesztünk nem egyszer az utazása előtt.

- A munkája miatt van ennyit távol?

- Mondhatni - hülyén érzem magam, mert nem tudom, hogyan mondhatnám el az egészet röviden, lényegretörően anélkül, hogy leleplezném a valódi, mindenki által ismert énjét.

- Mia - megszólít, mert bár csak néhány pillanatra, de elkalandoztak a gondolataim, máris könnybe lábadt szemekkel bámultam a semmibe. - Kicsoda Louis?

- Louis, nos, Louis Tomlinson - leesik az álla, ismeri, ugyan, ki nem ismeri őt!? 

- Az a Tomlinson?

- Ki más - sóhajtom, és arra gondolok, már csak nyolc hetet kell kibírnom nélküle, és akkor már elérhető távolságban lesz, ha akarom, bármikor elmehetek hozzá, láthatom a színapdon, és a backstageben is.
- De ti - mutogat, láthatóan nem érti a dolgot. - Hogy, és mikor?
- Januárban találkoztunk egy véletlen egybeesés miatt, aztán, csak úgy megtörtént minden, és mire észbe kaptam már ott volt nekem, ha kellett, ha nem. Bonyolult, zavaros, tudom, de én sem értem, fogalmam sincs, hogyan kötöttünk ki egymás mellett - sóhajtozom, mintha mázsás súlyokat emelnék, pedig csak egy baráti beszélgetésbe csöppentem bele az elvarázsolt gondolataimból.
- És akkor erre mondod azt, hogy semmi különös nincs veled! Megáll az eszem, Mia - éhes szemekkel fürkészik, ijesztően kíváncsian hajol közelebb, s bizarr hanglejtéssel kérlel, meséljek még. - Akkor ismered a többieket is, nem? Milyenek? Úgy értem, tuti nem úgy élnek, mint mi, átlagemberek!
- Dehogyis nem, talán rendszertelenebbek a napjaik, és vagy egy szemhunyásnyit sem alszanak, vagy egész nap az ágyban heverésznek és rendelnek ebédet egy gyorskajáldából. Rendes srácok, bár túl sűrűn velük sem találkozom. Eszméletlen sokat dolgoznak, de nekik ez a normális - eszem ágában sincs elmesélni Pennynek, hogy Liam és köztem folytonosak a heves viták, vagy hogy Harryn kívül nem beszélgettem még senkivel sem hosszasan, hogy Niall csupán párszor találkozott velem, és Zaynnel még csak elképzelni sem tudom, milyen tovább lépni a köszönőviszony szintjéről.
- Mázlista vagy - a zsigereimben érzem, mennyire irigy, minden mozdulata arról árulkodik, hogy az utolsó utáni kis információmorzsát is képes volna harapófogóval kiszedni belőlem, ám megpróbálom minél inkább magamban tartani az emlékeinket, a gondolataimat velük kapcsolatban. Nem vagyok hajlandó kiteregetni a magánéletünket, és bár Penny jó barátom, vagy nem is tudom, micsodám, az egyetlen barát szerűségem, akivel néhány hétig talán ha együtt dolgoztam, még neki sem fogok elárulni semmit.
- Sokan gondolják így, de tényleg nem egyszerű - az órámra pillantok, mintha bármit is jelentene, hogy délután három óra van. - Viszont egyre csak azt érzem, hogy nem csak Louisszal nehéz, de nélküle is. Üres a ház, nem hallom sehol sem a hangját, mikor kihangosítja a telefonját és beszél valakivel, nem hagyja szét a holmiját a lépcsőnél, és nem üvölteti a rettenetes zenéit. Hiányzik - észrevétlenül elmorzsolom a könnycseppem, ami kikívánkozott már hosszú percek óta.
- Sajnálom, de hamarosan találkoztok, addig meg gondolom beszéltek telefonon.
- Persze - nem, de azt nem kell tudnia. - Ne haragudj, mennem kell, megígértem az egyik szomszédomnak, hogy vigyázok a kutyájára, amíg elutaznak, és órákon belül indulnak. Még be is kell rendeznem egy kis lakhelyet valahol - hazudok, mint a vízfolyás. Felpattanok a helyemről, megölelem a döbbenten pislogó lányt, és sután végigsimítok néhányszor a hátán. - Örülök, hogy láttalak, és ha gondolod, itt a számom, hívj fel nyugodtan, bármikor máskor szívesen elbeszélgetnék veled, de most tényleg rohannom kell.
- Rendben, persze, semmi gond - zavartan elveszi tőlem a fecnit, amire ráfirkantottam a ronda, kiolvashatatlan számokat. - Engem pedig itt megtalálsz, bármikor a vendégem vagy egy italra vagy egy finom ebédre - kiprésel magából egy mosolyt, amivel az érthetetlen, kínos érzését próbálja elfojtani.
Elköszönök, amilyen hamar csak tudok, és mint akit puskából lőttek volna ki, elindulok valamerre. Nem is figyelem nagyon az utat, csak egy sarokkal a belváros felé eszmélek fel, hogy teljesen rossz irányba menekültem. Zakatoló szívvel keresek egy buszmegállót, vagy bármit, ami távpont lehet. Az emberek furán néznek az utcán, néhányan kifejezetten bámulnak, annak ellenére, hogy próbálok nem figyelni, borzasztóan kellemetlenül érzem magam tőle. Fiatalok, tizenpár évesek súgnak össze a hátam mögött, nem nehéz rájönnöm, hogy felismertek. Rejtegetem az érzelmeim, az arcom, az egész kilétem, sokkal több sikerrel, mint gondoltam, ugyanis egyikőjük sem elég bátor és pofátlan ahhoz, hogy odajöjjön hozzám, és rákérdezzen. Én pedig rájuk hagyom. Ugyan, mi mást tehetnék! Legszívesebben felszívódnék, köddé válnék, sőt, megszűnnék létezni mások számára. Az idős úrra gondolok, és a kutyájára, arra a hétköznapi nyugalomra, ami belőlük áradt, a hétköznapi emberekre, s titkon remélem, hogy egy nap majd én is ilyen természetesnek veszem az embereket, a közeledésüket, az egész életet.
De most nem akarok itt maradni, idegen tekintetek kereszttüzében, hazabakarok menni. Nem abba a lakásba, ahol ma reggel felébredtem. Nem Louis lakásába, de még csak Heygate Estatbe sem. Egy olyan helyre vágyom, ahol valóban otthon érzem magam, ahol nem esik nehezemre önmagamat adnom, és nem feszünek pattanásig az idegeim a legapróbb feszültségtől is. Greghez akarok menni, a rozsdás kerítéssel körülvett füves focipályára, ahol ha felloccsan a sár, vagy megbotlok a saját lábamba, akkor nem hibáztat senki, csak nevetünk, és megyek tovább.
Átszaladok az út túlsó felére, még épp elkapom a külvárosba robogó buszt, a zsebemből kiráncigált apróból megveszem a jegyem, majd várok. Várok, hogy eltűnhessek egy kicsit, hogy bocsánatért esedezve borulhassak az öreg nyakába, sírhassak, és beszélhessek valakivel, aki talán nálam is jobban tudja, milyen nehéz még az is, hogy mosolyognom kell az idegenekre. 

Néhány megálló után az eddig tömött busz jóformán kiürül, a sofőrön és rajtam kívül legfeljebb négy-öt utas váltogatja egymást sorra a külvárosig, és a végállomás előtt végleg magamra maradok. A töredezett beton, a magányos mellékutcák rosszat sejtető otthonossággal várnak, tehetetlenségemben minden járókelő elől eltakarom az arcom. Nem akarom, hogy felismerjenek, hogy kérdezősködjön bárki is az anyám felől, nem akarok senkit sem látni, kizárólag egy embert.

- Mia? - komoly lelki erő kell ahhoz, hogy ne forduljak le a járdáról, és ne vágjak át a kissé saras, foltokban füves részen. - Micsoda meglepetés!

Nem szólok semmit, lassítok, de nem állok meg, megyek tovább. Rá se nézek, nem akarok, nem akarom látni, hallani, nem. Elegem van belőle, abból, hogy visszajött, az apjából, mindenből és mindenkiből.

- Anyukádhoz jöttél? Nem megyek fel a lakásba addig, ha nem akarod - kétségbeesetten próbál szóra bírni, és magamban már egy egész kis beszédet elmondtam, valójában meg összeszorított fogakkal megyek előre. 

- Nem, Thomas. Nem hozzá jöttem - ennyit köpök az orra elé, és a táskám szorongatva indulok el a út széle felé. Körülnézek, de nem jön senki autós se jobbról, se balról, szedem a lábam, és imádkozom, hogy mire átérjek, Thomas eltűnjön végre a közelemből.

- Akkor? Jenna is otthon van - szinte már könyörgésnek érzem a jelenlétét, a szívem össze-vissza kalapál. Ostobának érzem magam, nem kellett volna ide jönnöm, sőt, egyáltalán, ki sem kellett volna tennem a lábam a házból! Megúszhattam volna Helen nyájas invitálását, Penny kíváncsi kérdéseit, ráadásul Thomas se került volna az utamba.

- Nem hozzájuk jöttem, fogd fel - a hidegvérem előtérbe helyezve fordulok mégiscsak felé, a szemem elképzeléseim szerint szikrát szórnak. - És veled sem óhajtok társalogni.

- Ne csináld már, ez nevetségesen gyerekes, Mia! - mellbe vág a kijelentése, de nem adom fel.

- Nos, akkor gyerekes vagyok, nem érdekel - daccolva a fáradtsággal és a vészesen közeledő Thomasszal megyek tovább, egyenesen addig az útig, ami egyetlen, általunk ismert hely felé vezet.

- Oda hiába mész, nem old meg semmit! - valóban nem követ, de utánam kiált, és a szavai borzasztó rosszul esnek, mert tudom, hogy igaz.

- Megtennéd, hogy nem szólsz hozzám? - nem találok más megoldást, a Louistól ellesett guszutstalan stílust elővéve próbálom távol tartani őt magamtól.

- Kérlek - fogalmam sincs, miért mondja ezt, és azt se tudnám megmagyarázni, miért fordulok hátra, miért nézek mélyen a szemébe, és miétt kezdem el hirtelen sajnálni, pontosan úgy, mint nyolc évvel ezelőtt, mikor is a barátnőjével való heves vita után a karjaiba menekített.