Drága Olvasók!
Remélem mindenkinek jól alakultak a félévi eredményei- én tegnap kaptam kézhez, és nem panaszkodhatok, habár volt vele munkám rendesen. :)
Sajnálom, hogy megint picit elcsúsztam, nem akarom ráfogni semmire, de délelőtt nem mentett el egy fontos bekezdést ez a fránya blogger, órák alatt meg nem tudtam újraírni, mert vagy dolgozatot írtam, vagy feleltem. De így, hogy sikerült kiszabadulnom és átírnom, most érzem azt, hogy olyan lett a rész, ahogyan elterveztem.
Időközben elérhető lett a legújabb, immáron 3. blogom, és felkerült oda egy kis "kedvcsináló" is. :)
Jó olvasáat, és legyetek rosszak,
xx Lu
Amelia Villain
- Erre nincs semmi szükség, Louis - kikerülöm őt és leülök a nappaliban.
- Mia, ugyan már! - furamód nem húzza fel magát, dühöngeni sem kezd, csak szép csendben odalép hozzám.
Elkapom a fejem, nem akarok ránézni se.
- Azt várod, hogy boruljak a nyakadba? - ölbe tett kézzel várom a válaszát, reménykedek valamiben, ami teljességgel lehetetlen, de akkor sem adom fel.
- Azt várom, hogy megbeszéljük - fogalmam sincs, mikor lett ekkora szakadék köztünk. Olyan, mintha egyik napról a másikra elvágták volna a kialakult kötődést, és a helyén most ott tátong egy óceánnyi távolság.
Louis túl fontos ember, nem csak az én számomra, de a világnak is. Felnőtt, céltudatos, s ugyan makacs, de talán meg is tudnám érteni, ha nem csináltam volna vele végig mindazt, amit Eleanorért tett.
- Remek - sóhajtok, de amint megérzem az államnál Louis érintését, bennreked a mellkassomban a levegő. Tág pupillákkal figyelem minden mozdulatát, ahogy picit jobban felém fordul, s engem is maga felé irányít. Eltűri az előreeső tincsem, ujjbegyei végigsimítanak a fülem mögötti érzékeny részen. Bájolgó arca mögött meghúzódik a felsőbbrendűsés és a büszkeség, hogy sikerült szóra bírnia és elérnie hogy meghallgassam.
- Azt hittem, örülni fogsz - kezd bele, közel sem akkora jókedvvel, mint ahogy leült mellém. - Mi történt? Mi a baj?
- Szeretsz, Louis? - eszembe jutnak a sérelmeim és gondolataim, amit Louis hazaérkezésekor túl hirtelen söpörtem félre az utamból.
- Milyen kérdés ez? - döbbenten háborodik fel, hátrahőköl, de nem kiabál.
- Azt kérdeztem, szeretsz-e? - mélyen a szemébe nézek, ahol csak kétségbeesést és félelmet látok, semmi mást.
- Persze, hogy szeretlek, de még mindig nem értem, miért kérdezed meg - nevet, lehajtott fejjel, miközben a térdén támaszkodik, pedig szerintem egyáltalán nem olyan vicces a helyzet, és ezt ő is hamar észreveszi, mert lehervad a vigyor az arcáról, újra közelebb fúrja magát, és ezúttal sokkal komolyabban beszél hozzám. - Szeretlek, te kis bolond!
Még mindig az jár a fejemben, hogy 'de miért?', és akármennyire el akarom hinni minden szavát, nem megy igazán. Hogy csak most van így, vagy egyébként is késő már, fogalmam sincs, mindenesetre próbálkozom, mert én biztos vagyok abban, amit én érzek iránta. Akkor is, ha tudom, egyáltalán nem normális, ami velünk történik.
- És Eleanort is szereted?
- Tessék? - felvont szemöldökkel bámul rám, és hirtelen beáll köztünk a súlyos, mély csend. - Mia, téged szeretlek, nem mást. Eleanor? Hogy jön ő ide? Annak már rég vége, hisz tudhatnád. Szerettem, azt hiszem, de elmúlt, pontosan azért, mert rá kellett jönnünk mindkettőnknek arra, hogy nem egymásra van szükségünk. Eleanor éli a saját életét, fogalmam sincs, mit csinál, és kis túlzással azt is mondhatnám, hogy nem érdekel, de persze, ha találkoznánk, biztosan megkérdezném, jól van-e, de nem találkozun csak úgy.
- De jobban küzdöttél érte, mint értem valaha - ostoba, gyerekes veszekedésnek tűnhet, de én minden szót komolyan veszek.
Eleinte egy hang se hagyja el a száját, csak tátog, aztán felocsúdik, újra képes uralni az indulatait, illetve az én ostobaságom.
- Te hallod, amit mondasz? - a hitetlenkedő tekintete lyukat éget az arcomon, tudom, hogy megpróbál a szemembe nézni, megtesz mindent, hogy összeakadjon a pillantásunk, ám nem jár sikerrel.
- Én csak azt tudom, hogy hetekig erősködtél, hogy találkozzatok, minden perced azzal telt, hogy rá gondoltál, róla beszéltél, róla álmodtál, mindent megtettél érte. És mi? Velünk mi lett? - lehetetlennek tűnik megállítanom a könnyeim, mégis láthatatlan marad a keserves sírásom, ugyanis egy könnycseppet sem hullajtok, elfojtom magamban, csupán a hangom remeg meg egy kicsit.
- Ám hetekig veled találkoztam, és bár róla meséltem, te jártál a fejemben, és ez nem változott. Te voltál, és te vagy az első és utolsó gondolatom, ébredéskor és lefekvéskor egyaránt. Nem értem, miért vagy féltékeny egy előző kapcsolatomra, aminek hónapokkal ez előtt vége szakadt. Nem véletlenül vagyok veled, Mia, hanem mert szeretlek, mindennél jobban. Sajnálom, ha ezt nem veszed észre - csalódottan fogja meg a kezem, s ezúttal maga felé fordítja az arcom.
- De jobban küzdöttél érte, mint értem valaha - ostoba, gyerekes veszekedésnek tűnhet, de én minden szót komolyan veszek.
Eleinte egy hang se hagyja el a száját, csak tátog, aztán felocsúdik, újra képes uralni az indulatait, illetve az én ostobaságom.
- Te hallod, amit mondasz? - a hitetlenkedő tekintete lyukat éget az arcomon, tudom, hogy megpróbál a szemembe nézni, megtesz mindent, hogy összeakadjon a pillantásunk, ám nem jár sikerrel.
- Én csak azt tudom, hogy hetekig erősködtél, hogy találkozzatok, minden perced azzal telt, hogy rá gondoltál, róla beszéltél, róla álmodtál, mindent megtettél érte. És mi? Velünk mi lett? - lehetetlennek tűnik megállítanom a könnyeim, mégis láthatatlan marad a keserves sírásom, ugyanis egy könnycseppet sem hullajtok, elfojtom magamban, csupán a hangom remeg meg egy kicsit.
- Ám hetekig veled találkoztam, és bár róla meséltem, te jártál a fejemben, és ez nem változott. Te voltál, és te vagy az első és utolsó gondolatom, ébredéskor és lefekvéskor egyaránt. Nem értem, miért vagy féltékeny egy előző kapcsolatomra, aminek hónapokkal ez előtt vége szakadt. Nem véletlenül vagyok veled, Mia, hanem mert szeretlek, mindennél jobban. Sajnálom, ha ezt nem veszed észre - csalódottan fogja meg a kezem, s ezúttal maga felé fordítja az arcom.
- Értem - felállok mellőle, nekem ennyi elég. Közel sem nyugtatott meg, mégis úgy érzem, itt kell befejeznem ezt az ostoba vitát.
- Most hova mész?- kitekeredett felsőtesttel néz utánam, ahogy elindulok visszafelé a lépcsőn.
- Összepakolok - halványan elmosolyodok, és azt kívánom, bárcsak el tudnám neki mondani, mit érzek. Ezt az egész őrületet, ami a fejemben van, a kellemetlen nyomást, akárhányszor arra gondolok, értem mit tett, és érte mit tett. A sok színt, ami eszembe jut rólunk, a vitákat, a nevetést, az együtt töltött időt, mindent. De képtelen vagyok rá, mert még én magam sem fogom fel, amit iránta érzek, s talán soha nem is fogom tudni.
Nőből vagyok, jogom van ehhez. Mások titokzatosak, csábítóak, bájosak vagy elbűvölőek. Tökéletesek kívül és belül egyaránt, én viszont zavart vagyok, komplikált, mégis túlontúl egyszerű hozzá. Ő hófehér, én fekete, ennyi az egész. De hogy mi van a sötétben, vagy mit takar el a fény, azt nem értem, pedig megéltem. Fél éve minden nap, amit magam mögött hagyok, azt Louis irányítja, még ha nem is tud róla. Mégsem tudja mi zajlik most bennem, és most egy darabig nem is fogja tudni.
- Összepakolok - halványan elmosolyodok, és azt kívánom, bárcsak el tudnám neki mondani, mit érzek. Ezt az egész őrületet, ami a fejemben van, a kellemetlen nyomást, akárhányszor arra gondolok, értem mit tett, és érte mit tett. A sok színt, ami eszembe jut rólunk, a vitákat, a nevetést, az együtt töltött időt, mindent. De képtelen vagyok rá, mert még én magam sem fogom fel, amit iránta érzek, s talán soha nem is fogom tudni.
Nőből vagyok, jogom van ehhez. Mások titokzatosak, csábítóak, bájosak vagy elbűvölőek. Tökéletesek kívül és belül egyaránt, én viszont zavart vagyok, komplikált, mégis túlontúl egyszerű hozzá. Ő hófehér, én fekete, ennyi az egész. De hogy mi van a sötétben, vagy mit takar el a fény, azt nem értem, pedig megéltem. Fél éve minden nap, amit magam mögött hagyok, azt Louis irányítja, még ha nem is tud róla. Mégsem tudja mi zajlik most bennem, és most egy darabig nem is fogja tudni.
Hagyom abban a hitben, hogy elfogadom a döntését, ugyanis tényleg nincs más választásom. Anyámékhoz nem mehetek haza, de nem is akarok. Amíg Thomas ott él, és Sam nincs otthon, amíg Jenns nem veszi fel nekem a telefont daccból, vagy bármi más okból, addig nekem ott semmi keresnivalóm nincs.
- Mia - még azelőtt utolér, hogy felérnék a szobába, nem tart vissza, nem rángat, csupán fél tenyérrel érinti meg a vállam.
- Semmi baj, túl leszünk rajta - megfogom a kezét, végigsimítok a kézfején, de csak amíg le nem csúsztatom magamról.
- Azt mondod? - figyelembe se veszi azt, hogy én esetleg nem akarom, hogy hozzám érjen, a hajam kezdi piszkálni.
- Én igen. Te? - engedek neki, hagyom, hogy játszon a tincseimmel, amik mostanra már megint a vállam alá érnek.
- Nincs min túl lennem, legfeljebb a távolságon - mintha mi sem történt volna, ha épp nem veszekednénk, homlokon csókol, és elsétál mellettem. Fütyülve, boldogan.
A szekrényajtót kitárva nézegeti a holmijainkat, és egy hirtelen mozdulattal leráncigál néhány sporttáskát a felső polcról, hogy aztán abba gyűrjön bele egy halom pólót meg nadrágot.
- Mennyi időnk van kiköltözni? - a számat rágcsálom, nem érzem jól magam így.
- Arra gondoltam, túleshetnénk rajta minél hamarabb, hogy ne a pánik kellős közepén kelljen elutaznom - csak pakol és pakol, míg én tehetetlenül állok, nézem őt, és azon gondolkodom, vajon ő él másik bolygón, vagy én csöppentem bele egy tragikomédiába.
- Értem - sóhajtok nagyot, ráveszem magam, hogy megmozduljak végre és behajtogassam a ruháimat a táskámba.
Nincs sok cuccom, csupán az, amit hirtelen felindulásból összekapkodtam otthonról, illetve elvétve egy-két póló és fehérnemű.
Teljes csendben csináljuk a dolgunkat, Louis néha dúdolgat, a lábával dobol, ujjaival üti a ritmust, amikor épp azon morfondírozik, mi legyen a következő, amit elcsomagol.
-Most komolyan így fogunk viselkedni? - hirtelen fordul felém, épp amikor a széttört telefonom darabjait próbálom összeépíteni.
- Hogy? - rá se nézek, tovább próbálkozom, de nagyon úgy fest, ha egy darabbá is gyúrom, aligha leszek képes működésre bírni.
- Így! - széttárt kezekkel áll, nagyjából két méter távolságra tőlem.
- Ezek szerint - feladom, lendületből a táskámba dobom a mobilom, és elterülök az ágyon. Sírni lenne kedvem, felhívni anyát, most még arra is rá tudnám venni magam, hogy bocsánatot kérjek. Nyüszítek, mert nem tudok tenni semmit ez ellen az idióta helyzet ellen, és ha akarom, ha nem, napokon belül elköltözök ebből a házból, ami ugyan nem az enyém, semmi közöm sincs hozzá, ennek ellenére nagyon a szívemhez nőtt.
- Ahj, Kincsem - besüpped mellettem a matrac, és kisvártatva megérzem, hogy amennyire csak lehetséges, magához ölel.
- Hagyj, Louis, légyszíves - szipogok, és azzal a lendülettel, hogy sikeresen távolabb kúszok tőle, kimászok az ágyból, meg sem állok a konyháig. Kell a távolság tőle, és az, hogy ne érjen hozzám, ne is lássam.
Ugyan szomjas nem vagyok, de a poharam a csap alá tartom, csordultig töltöm hideg vízzel, amit az utolsó cseppig mind megiszok. Megnyugtatni nem nyugtat meg, de sokkal jobban esik, mit egy kiadós hiszti vagy sírás.
Eszembe jut a doboz, és elfog a kíváncsiság. Louis ugyan nem adta nekem, legalábbis, konkrétan nem nyomta a kezembe, hogy az enyém, mégis felkelti az érdeklődésem, vajon mi lehet. Mondhatják, hogy őrült vagyok, de végtére is, ha tényleg igaz, amit mond, akkor nem vehette magának: pezsgő színű masni és egy kártya van ráerősítve a csomagolásra. "Távolság ellen, x Louis"
- Bontsd csak ki - kis híján eldobom a dobozt, de még időben elkapom, hogy visszatehessem a polcra. - Tudom, hogy ezért is én leszek a hibás, és persze, semmi szükséged erre, de én szeretném, ha elérhető lennél, mert akár hiszed, akár nem, rettenetesen fogsz hiányozni, és ha tehetném, mindenhová magammal vinnélek. De mivel te ezt nem akarod, és a főnökeim sem repdesnének az örömtől, legalább ezzel valahogy átvészelhetném, hogy nem melletted ébredek, amikor több tízezer láb magasan leszek egy ülésbe rögzítve.
- Mi ez, Louis? - komolyan fogalmam sincs, miért kell ilyen drámaian fogalmaznia, elég szörnyen érzem magam a magánytól így is.
- Valami, ami rendkívül hasznos, ha az ember mérföldek ezreire van a szerelmétől - ahogy rám néz, beszél hozzám, olyan, mint egy valóra vált álom.
- Miért vagy ennyire gyökér, amikor én csak szeretni akarlak, ahogy vagy, a pénzed és az önérzeted nélkül? - az, hogy most mi játszódik le benne, arról fogalmam se lehet, ezért inkább a csomagot ismét az ujjaim közé szorítva kuporodok fel a kanapéra, és óvatosan bontogatni kezdem.
- Ez nem erről szól, csak biztonságban akarlak tudni, mert nem lehetek itt melletted, hogy ne lopjanak el tőlem. Aggódom, Mia, és nem azért, mert butaságot csinálnál, hanem mert tudom, mekkora kincs vagy, és félek, mások ki akarják majd használni az egyedülléted - mosolyogva figyeli a mozdulataim, miközben egyre inkább tudatosul bennem, hogy egy méregdrága telefont ölelnek körül az ujjaim.
- Louis, ezt nem fogadhatom el - a nyelvemre kell harapnom, hogy ne sírjak, és akkor is ezt kell mondanom, ha tisztában vagyok vele, ez az egyetlen lehetőségem, ha a hangjára akarok elaludni.
- Miattam tört össze a másik, a legkevesebb, hogy megengeded nekem, hogy vegyek helyette egy újat.
- Mindenből nem vehetsz újat, ami eltörik - mélyen a szemébe nézek, és látom, hogy érti a mondanivalómat.
- De ezt igen, úgyhogy nagyon szépen kérlek, fogadd el, és használd, hogy felhívhassalak akkor is, ha épp valahol Keleten vagyok, vagy a tengerentúlon.
Leül mellém, türelmesen magyarázza, mit hol találok, hogyan működik. Ráhagyom, többet nem tehetek, és meghallgatom őt. Töltőre teszi, elkapja a kezem, hogy ne dobolhassak olyan idegesítően a lábaimon és a szájához emelve cuppanós puszit nyom a tenyerembe.
- Nekem ez nem megy, ne haragudj - elkapom a kezem, visszaejtem az ölembe, és az arcát kezdem fürkészni. Annyira meg akarom érinteni a haját, a száját, a nevetőráncait, és mindent, ami ő, de mindezek mellett továbbra is ott van az a halk, ám annál határozottabb hang a fejembe: ne!
- Micsoda? Mi nem megy? - el akarom kerülni a tekintetét, a kezét, mindenét. Akarom őt, de valahogy mégsem, mert tudom, pontosan tudom, hogy ennek nem lehet jó vége.
- Ez az egész, Louis! Úgy érzem, kevés vagyok! Neked, a világnak, mindenkinek - el akarok bújni, láthatatlanná válni, hogy soha többé ne vehessenek észre. - Érted? Egy porszem vagyok, te meg ... - elcsuklik a hangom, de nem sírok. Ugyan megszólalni sem tudok, félbe marad a mondatom, de legalább nem sírok.
- Nem vagy porszem - újabb kisérletet tesz a megölelésemre, de a reakcióm még mindig ugyan olyan ellenséges és rideg.
- Ne áltassuk magunkat - mély levegőt veszek, hogy a keserűséget leerőszakoljam a torkomon, vissza oda, ahonnan jött. Még egy utolsó kérdést intézek Louis felé, aki szó nélkül ejti a fejét az ölébe. - Ma még azért itt éjszakázunk?
Válaszra sem méltat, arca elől elhúzott ujjaival a hajába túr, sóhajtozik. Talán most jött el az a pillanat, amikor felfogta, mennyire rosszul jött ki a lépés. Remélem arra is rájött, mekkora felesleges baromságot művelt.
- Nos, akkor én megyek, pakolok még egy kicsit - útközben kiveszek egy müzli szeletet az édességes fiókjából, és a ragacsos gabonagyöngyöket majszolva elindulok felfelé a lépcsőn.
Azért szerettem meg olyan hamar ezt a házat, mert itt minden Louisra emlékeztet, minden az övé, a bútorok, a gyorséttermek szórólapjára firkantott dalszövegrészletek, a teleírkált befizetett csekkek, a nap huszonnégy órájában üvöltő zene a hátsó szobából, a már lassan öntermelő rendetlenség, a szemetes mellett sorakozó műanyag palackok, a szelektívbe dobált papírok és kartonok. A falak közt az ő illata terjeng, az ujjlenyomatai ott vannak a konyhapulton, a poharán, amit rendszeresen a hálószobai szekrény valamelyik polcán felejt. A hébe-hóba ledobált ruhái kesernyés dohány és parfüm illatának keverékét ontja magából. A falakon képek, a testvéreiről, egy közös kép róla és Lottieról, egy fotó Ernest és Doris születése után, díjak, elismerések, egy rajz, amit Zayntől kapott még néhány hónapja. Minden itt van, ami számomra csak és kizárólag Louist jelenti. Nem akarok egy olyan helyen átvészelni sok sok hetet és hónapot, ahol ha beszippant a hiánya és sírva ébredek, ne legyenek körülöttem az apróságai, a fali táblára tűzött emlékeink, a belépői, a gardróbszekrénye, amit akárhányszor kinyitok, rám borulnak a ruhái, beterítenek az illatával, és felfedik a titkát- ott tartja a cigarettáját és a dugicsokikat, amik különleges krémekkel és brandykkel vannak töltve, és nem akarja, hogy bárki is megkínáltassa velük magát, legfőképp a srácok ne, mert akárhányszor el akarom pakolni máshova, tiltakozik, és féltve őrzött mozdulatokkal csúsztatja vissza a polc leghátsó részébe.
Nem pakolok semmit, hisz szinte minden el lett már csomagolva, amit tudunk nélkülözni az elkövetkezendő egy hétben, és nem kell hozzá segítség, így csak leülök az említett gardrób elé, ölembe veszem a könyvem, és megkeresem a belerejtett könyvjelzőmet, hogy elmerülhessek Elizabeth Bennet és Mr. Darcy kusza kis történetében. Emberfeletti erőnek, végtelen kitartásnak vélem, amit a Bennet lányok kibírnak, Elizabeth és Jane számomra A Nők, nagy betűvel, mert tudom, én sosem lennék képes ehhez hasonló lelki töréseket megélni, ennyit küzdeni. Ugyan! A vak is láthatja, hogy a jelenlegi kapcsolatom miatt is romokban heverek, nem beszélek a családommal, mert nem vagyok hajlandó náluk kuncsorogni pár jó szóért és bíztatásért, és az egyetlen barátom, Greg, mostanra egész biztosan torkig lehet azzal, hogy nem keresem sem őt, sem a kis srácokat, már rég nem tartom meg az edzéseket, és az életem végleg kisiklott. Helyrehozhatatlannak látom, mert valóban az is. Egy rossz döntés, és az eddigi semmilyen életem is elrontom.
Hallgatnom kellett volna az idős edzőre, aki már télen megmondta, vigyázzak, mit teszek és mit mondok, mert Louis a "nyakamba fog szakadni". Nos, hogy most így történt, avagy fordítva, és én akaszkodtam rá, már lényegtelen. A végeredmény ugyan az, mindketten sínylődünk a másik miatt, és ez minden, csak nem egészséges.
- Mia, most hívtak, be kell mennem a - amint meglát, és megpillantja az ujjaimat, ahogy görcsösen kapaszkodnak a könyv lapjaiba, és a néma sírdogálásom immár egyáltalán nem titkos, elakad a szava - A stúdióba. Te sírsz?
- Nem - megtörlöm a szemem - csak a könyv, tudod.. - előhalászok egy papírzsebkendőt, hogy felitassam a könnyeim, de tudom, hogy nem fogja elhinni nekem, amit mondok. - Meghatott.
Mellém lép, és hozzám hasonlóan lecsúszik a padlóra, hogy a fejem az ölébe ejthessem, és zokoghassak. Amint megérzem az ujjait a kézfejemen, és elkezdi cirógatni a bőröm, csuklani és hangosan sírni kezdek.
- Semmi baj, Tündérkém, semmi baj - ám most hiába csitítgat.
- De van, Louis, hát nem érted? - leginkább a pólójának mondom mindezt. - Nekem ez tényleg nem megy.
- Akkor gyere velem. Nem érdekel semmi és senki, ha kell, hát akkor a hátamon cipellek végig a világ szeme láttára!
- Erre semmi szükség - elfúló hangon próbálok érthetően beszélni, inkább kevesebb, mint több sikerrel.
- Akkor mondd meg, mit szeretnél. Megteszek bármit, de már nem bírom nézni, hogy magadban örlődsz, és ezt olvasod - hiába nem látom, tudom, hogy a regényre mutogat. - Rossz így látni az én erős és bátor barátnőmet.
- Bármit? - az ostobánál is ostobább ötletek bátorodnak fel bennem, és gondolkodás nélkül hagyom, hogy elhagyják a számat. - Hagyjuk egymást boldogulni, és ne állítsunk akadályokat egymás elé. Te elutazol, ki tudja mikor jössz vissza Angliába. Menj, élvezd a turnét, gondolkodj, én is azt fogom tenni. Kötöttségek és kötelezettségek nélkül. Utazz a barátaiddal, robbanj fel a színpadon, és add meg a rajongóidnak azt, amit várnak tőled: szeresd őket most egy kicsit, és ne foglalkozzunk egymással. Fejezzük be, kérlek.
Az utolsó mondatnál mélyen a szemébe nézek, azt akarom, hogy ugyan azt érezze, amit én. Szakadjanak el végre a láncai, vegye le rólam a kezét, és legyen végtelenül boldog, szabad. Legyen Louis Tomlinson, az az energiabomba, amilyennek lennie kellene, de nélkülem.
- Ezt nem értem. Te szakítani akarsz? - a nyugalom szétárad bennem, és rajta is tisztán látszik a változás. A testtartása, a lélegzeteinek száma megváltozik, laposabban pislog rám.
- Azt szeretném, ha boldog lennél, és nem jelentenék neked problémát. Nem leszek olyan barátnő, aki rövid pórázon tart, akinek el kell számolnod minden nap, nem akarom, hogy velem foglalkozz, amikor minden egyes másodperced be van osztva és az életed határidők végtelen sora.
- Úristen - élesen kifújja a levegőt, felpattan mellőlem, és a lépcső tetején hagyott táskáját felkapva elviharzik.
Nem szól vissza, elköszönni is elfelejt - bár egyértelműen direkt csinálja. De nem fáj. Már nem fáj elengednem őt.
Kilép az ajtón, és mélyen, legbelül tudom, hogy ez pontot tesz a dolgok végére.
A szekrényajtót kitárva nézegeti a holmijainkat, és egy hirtelen mozdulattal leráncigál néhány sporttáskát a felső polcról, hogy aztán abba gyűrjön bele egy halom pólót meg nadrágot.
- Mennyi időnk van kiköltözni? - a számat rágcsálom, nem érzem jól magam így.
- Arra gondoltam, túleshetnénk rajta minél hamarabb, hogy ne a pánik kellős közepén kelljen elutaznom - csak pakol és pakol, míg én tehetetlenül állok, nézem őt, és azon gondolkodom, vajon ő él másik bolygón, vagy én csöppentem bele egy tragikomédiába.
- Értem - sóhajtok nagyot, ráveszem magam, hogy megmozduljak végre és behajtogassam a ruháimat a táskámba.
Nincs sok cuccom, csupán az, amit hirtelen felindulásból összekapkodtam otthonról, illetve elvétve egy-két póló és fehérnemű.
Teljes csendben csináljuk a dolgunkat, Louis néha dúdolgat, a lábával dobol, ujjaival üti a ritmust, amikor épp azon morfondírozik, mi legyen a következő, amit elcsomagol.
-Most komolyan így fogunk viselkedni? - hirtelen fordul felém, épp amikor a széttört telefonom darabjait próbálom összeépíteni.
- Hogy? - rá se nézek, tovább próbálkozom, de nagyon úgy fest, ha egy darabbá is gyúrom, aligha leszek képes működésre bírni.
- Így! - széttárt kezekkel áll, nagyjából két méter távolságra tőlem.
- Ezek szerint - feladom, lendületből a táskámba dobom a mobilom, és elterülök az ágyon. Sírni lenne kedvem, felhívni anyát, most még arra is rá tudnám venni magam, hogy bocsánatot kérjek. Nyüszítek, mert nem tudok tenni semmit ez ellen az idióta helyzet ellen, és ha akarom, ha nem, napokon belül elköltözök ebből a házból, ami ugyan nem az enyém, semmi közöm sincs hozzá, ennek ellenére nagyon a szívemhez nőtt.
- Ahj, Kincsem - besüpped mellettem a matrac, és kisvártatva megérzem, hogy amennyire csak lehetséges, magához ölel.
- Hagyj, Louis, légyszíves - szipogok, és azzal a lendülettel, hogy sikeresen távolabb kúszok tőle, kimászok az ágyból, meg sem állok a konyháig. Kell a távolság tőle, és az, hogy ne érjen hozzám, ne is lássam.
Ugyan szomjas nem vagyok, de a poharam a csap alá tartom, csordultig töltöm hideg vízzel, amit az utolsó cseppig mind megiszok. Megnyugtatni nem nyugtat meg, de sokkal jobban esik, mit egy kiadós hiszti vagy sírás.
Eszembe jut a doboz, és elfog a kíváncsiság. Louis ugyan nem adta nekem, legalábbis, konkrétan nem nyomta a kezembe, hogy az enyém, mégis felkelti az érdeklődésem, vajon mi lehet. Mondhatják, hogy őrült vagyok, de végtére is, ha tényleg igaz, amit mond, akkor nem vehette magának: pezsgő színű masni és egy kártya van ráerősítve a csomagolásra. "Távolság ellen, x Louis"
- Bontsd csak ki - kis híján eldobom a dobozt, de még időben elkapom, hogy visszatehessem a polcra. - Tudom, hogy ezért is én leszek a hibás, és persze, semmi szükséged erre, de én szeretném, ha elérhető lennél, mert akár hiszed, akár nem, rettenetesen fogsz hiányozni, és ha tehetném, mindenhová magammal vinnélek. De mivel te ezt nem akarod, és a főnökeim sem repdesnének az örömtől, legalább ezzel valahogy átvészelhetném, hogy nem melletted ébredek, amikor több tízezer láb magasan leszek egy ülésbe rögzítve.
- Mi ez, Louis? - komolyan fogalmam sincs, miért kell ilyen drámaian fogalmaznia, elég szörnyen érzem magam a magánytól így is.
- Valami, ami rendkívül hasznos, ha az ember mérföldek ezreire van a szerelmétől - ahogy rám néz, beszél hozzám, olyan, mint egy valóra vált álom.
- Miért vagy ennyire gyökér, amikor én csak szeretni akarlak, ahogy vagy, a pénzed és az önérzeted nélkül? - az, hogy most mi játszódik le benne, arról fogalmam se lehet, ezért inkább a csomagot ismét az ujjaim közé szorítva kuporodok fel a kanapéra, és óvatosan bontogatni kezdem.
- Ez nem erről szól, csak biztonságban akarlak tudni, mert nem lehetek itt melletted, hogy ne lopjanak el tőlem. Aggódom, Mia, és nem azért, mert butaságot csinálnál, hanem mert tudom, mekkora kincs vagy, és félek, mások ki akarják majd használni az egyedülléted - mosolyogva figyeli a mozdulataim, miközben egyre inkább tudatosul bennem, hogy egy méregdrága telefont ölelnek körül az ujjaim.
- Louis, ezt nem fogadhatom el - a nyelvemre kell harapnom, hogy ne sírjak, és akkor is ezt kell mondanom, ha tisztában vagyok vele, ez az egyetlen lehetőségem, ha a hangjára akarok elaludni.
- Miattam tört össze a másik, a legkevesebb, hogy megengeded nekem, hogy vegyek helyette egy újat.
- Mindenből nem vehetsz újat, ami eltörik - mélyen a szemébe nézek, és látom, hogy érti a mondanivalómat.
- De ezt igen, úgyhogy nagyon szépen kérlek, fogadd el, és használd, hogy felhívhassalak akkor is, ha épp valahol Keleten vagyok, vagy a tengerentúlon.
Leül mellém, türelmesen magyarázza, mit hol találok, hogyan működik. Ráhagyom, többet nem tehetek, és meghallgatom őt. Töltőre teszi, elkapja a kezem, hogy ne dobolhassak olyan idegesítően a lábaimon és a szájához emelve cuppanós puszit nyom a tenyerembe.
- Nekem ez nem megy, ne haragudj - elkapom a kezem, visszaejtem az ölembe, és az arcát kezdem fürkészni. Annyira meg akarom érinteni a haját, a száját, a nevetőráncait, és mindent, ami ő, de mindezek mellett továbbra is ott van az a halk, ám annál határozottabb hang a fejembe: ne!
- Micsoda? Mi nem megy? - el akarom kerülni a tekintetét, a kezét, mindenét. Akarom őt, de valahogy mégsem, mert tudom, pontosan tudom, hogy ennek nem lehet jó vége.
- Ez az egész, Louis! Úgy érzem, kevés vagyok! Neked, a világnak, mindenkinek - el akarok bújni, láthatatlanná válni, hogy soha többé ne vehessenek észre. - Érted? Egy porszem vagyok, te meg ... - elcsuklik a hangom, de nem sírok. Ugyan megszólalni sem tudok, félbe marad a mondatom, de legalább nem sírok.
- Nem vagy porszem - újabb kisérletet tesz a megölelésemre, de a reakcióm még mindig ugyan olyan ellenséges és rideg.
- Ne áltassuk magunkat - mély levegőt veszek, hogy a keserűséget leerőszakoljam a torkomon, vissza oda, ahonnan jött. Még egy utolsó kérdést intézek Louis felé, aki szó nélkül ejti a fejét az ölébe. - Ma még azért itt éjszakázunk?
Válaszra sem méltat, arca elől elhúzott ujjaival a hajába túr, sóhajtozik. Talán most jött el az a pillanat, amikor felfogta, mennyire rosszul jött ki a lépés. Remélem arra is rájött, mekkora felesleges baromságot művelt.
- Nos, akkor én megyek, pakolok még egy kicsit - útközben kiveszek egy müzli szeletet az édességes fiókjából, és a ragacsos gabonagyöngyöket majszolva elindulok felfelé a lépcsőn.
Azért szerettem meg olyan hamar ezt a házat, mert itt minden Louisra emlékeztet, minden az övé, a bútorok, a gyorséttermek szórólapjára firkantott dalszövegrészletek, a teleírkált befizetett csekkek, a nap huszonnégy órájában üvöltő zene a hátsó szobából, a már lassan öntermelő rendetlenség, a szemetes mellett sorakozó műanyag palackok, a szelektívbe dobált papírok és kartonok. A falak közt az ő illata terjeng, az ujjlenyomatai ott vannak a konyhapulton, a poharán, amit rendszeresen a hálószobai szekrény valamelyik polcán felejt. A hébe-hóba ledobált ruhái kesernyés dohány és parfüm illatának keverékét ontja magából. A falakon képek, a testvéreiről, egy közös kép róla és Lottieról, egy fotó Ernest és Doris születése után, díjak, elismerések, egy rajz, amit Zayntől kapott még néhány hónapja. Minden itt van, ami számomra csak és kizárólag Louist jelenti. Nem akarok egy olyan helyen átvészelni sok sok hetet és hónapot, ahol ha beszippant a hiánya és sírva ébredek, ne legyenek körülöttem az apróságai, a fali táblára tűzött emlékeink, a belépői, a gardróbszekrénye, amit akárhányszor kinyitok, rám borulnak a ruhái, beterítenek az illatával, és felfedik a titkát- ott tartja a cigarettáját és a dugicsokikat, amik különleges krémekkel és brandykkel vannak töltve, és nem akarja, hogy bárki is megkínáltassa velük magát, legfőképp a srácok ne, mert akárhányszor el akarom pakolni máshova, tiltakozik, és féltve őrzött mozdulatokkal csúsztatja vissza a polc leghátsó részébe.
Nem pakolok semmit, hisz szinte minden el lett már csomagolva, amit tudunk nélkülözni az elkövetkezendő egy hétben, és nem kell hozzá segítség, így csak leülök az említett gardrób elé, ölembe veszem a könyvem, és megkeresem a belerejtett könyvjelzőmet, hogy elmerülhessek Elizabeth Bennet és Mr. Darcy kusza kis történetében. Emberfeletti erőnek, végtelen kitartásnak vélem, amit a Bennet lányok kibírnak, Elizabeth és Jane számomra A Nők, nagy betűvel, mert tudom, én sosem lennék képes ehhez hasonló lelki töréseket megélni, ennyit küzdeni. Ugyan! A vak is láthatja, hogy a jelenlegi kapcsolatom miatt is romokban heverek, nem beszélek a családommal, mert nem vagyok hajlandó náluk kuncsorogni pár jó szóért és bíztatásért, és az egyetlen barátom, Greg, mostanra egész biztosan torkig lehet azzal, hogy nem keresem sem őt, sem a kis srácokat, már rég nem tartom meg az edzéseket, és az életem végleg kisiklott. Helyrehozhatatlannak látom, mert valóban az is. Egy rossz döntés, és az eddigi semmilyen életem is elrontom.
Hallgatnom kellett volna az idős edzőre, aki már télen megmondta, vigyázzak, mit teszek és mit mondok, mert Louis a "nyakamba fog szakadni". Nos, hogy most így történt, avagy fordítva, és én akaszkodtam rá, már lényegtelen. A végeredmény ugyan az, mindketten sínylődünk a másik miatt, és ez minden, csak nem egészséges.
- Mia, most hívtak, be kell mennem a - amint meglát, és megpillantja az ujjaimat, ahogy görcsösen kapaszkodnak a könyv lapjaiba, és a néma sírdogálásom immár egyáltalán nem titkos, elakad a szava - A stúdióba. Te sírsz?
- Nem - megtörlöm a szemem - csak a könyv, tudod.. - előhalászok egy papírzsebkendőt, hogy felitassam a könnyeim, de tudom, hogy nem fogja elhinni nekem, amit mondok. - Meghatott.
Mellém lép, és hozzám hasonlóan lecsúszik a padlóra, hogy a fejem az ölébe ejthessem, és zokoghassak. Amint megérzem az ujjait a kézfejemen, és elkezdi cirógatni a bőröm, csuklani és hangosan sírni kezdek.
- Semmi baj, Tündérkém, semmi baj - ám most hiába csitítgat.
- De van, Louis, hát nem érted? - leginkább a pólójának mondom mindezt. - Nekem ez tényleg nem megy.
- Akkor gyere velem. Nem érdekel semmi és senki, ha kell, hát akkor a hátamon cipellek végig a világ szeme láttára!
- Erre semmi szükség - elfúló hangon próbálok érthetően beszélni, inkább kevesebb, mint több sikerrel.
- Akkor mondd meg, mit szeretnél. Megteszek bármit, de már nem bírom nézni, hogy magadban örlődsz, és ezt olvasod - hiába nem látom, tudom, hogy a regényre mutogat. - Rossz így látni az én erős és bátor barátnőmet.
- Bármit? - az ostobánál is ostobább ötletek bátorodnak fel bennem, és gondolkodás nélkül hagyom, hogy elhagyják a számat. - Hagyjuk egymást boldogulni, és ne állítsunk akadályokat egymás elé. Te elutazol, ki tudja mikor jössz vissza Angliába. Menj, élvezd a turnét, gondolkodj, én is azt fogom tenni. Kötöttségek és kötelezettségek nélkül. Utazz a barátaiddal, robbanj fel a színpadon, és add meg a rajongóidnak azt, amit várnak tőled: szeresd őket most egy kicsit, és ne foglalkozzunk egymással. Fejezzük be, kérlek.
Az utolsó mondatnál mélyen a szemébe nézek, azt akarom, hogy ugyan azt érezze, amit én. Szakadjanak el végre a láncai, vegye le rólam a kezét, és legyen végtelenül boldog, szabad. Legyen Louis Tomlinson, az az energiabomba, amilyennek lennie kellene, de nélkülem.
- Ezt nem értem. Te szakítani akarsz? - a nyugalom szétárad bennem, és rajta is tisztán látszik a változás. A testtartása, a lélegzeteinek száma megváltozik, laposabban pislog rám.
- Azt szeretném, ha boldog lennél, és nem jelentenék neked problémát. Nem leszek olyan barátnő, aki rövid pórázon tart, akinek el kell számolnod minden nap, nem akarom, hogy velem foglalkozz, amikor minden egyes másodperced be van osztva és az életed határidők végtelen sora.
- Úristen - élesen kifújja a levegőt, felpattan mellőlem, és a lépcső tetején hagyott táskáját felkapva elviharzik.
Nem szól vissza, elköszönni is elfelejt - bár egyértelműen direkt csinálja. De nem fáj. Már nem fáj elengednem őt.
Kilép az ajtón, és mélyen, legbelül tudom, hogy ez pontot tesz a dolgok végére.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése