51. "Pride and Prejudice"

Drága Ovasóim!

Pontosan tizennégy napja publikáltam az előző, azaz az 50. részt. Nos, sosem gondoltam volna, hogy egyáltalán eljutok idáig a történetben, akár a cselekményt, akár a terjedelmet tekintve. Illetve, már annak is örülök, hogy sikerült a korábban ígért rendszerességet, a kétheti feltöltést betartanom. :) Még az átolvasás előtt elkészült a vázlat az elkövetkezendő 10+1 részre, így hivatalosan is kijelenthetem, 9 fejezet, az epilógus, és egy kis "extra" van hátra. 
Ha pedig jobban körülnéztek, láthatjátok, hogy nyilvános lett a 3. blogom, ahol hamarosan fel lehet majd iratkozni, és a blog  igazi megnyitásáig folyamatosan bővül majd a tartalom.

Köszönöm, ha itt van még valaki, aki figyelemmel kíséri a történetet, és...
... legyetek rosszak! ;)

xx Lu

Louis Tomlinson:

Elgémberedett nyakkal, fájó végtagokkal ébredek fel, de ha nem üvöltene közvetlenül a fülem mellett a telefonom, még megváltásnak is érezhetném, hogy nem alszom. Résnyire nyitom csak a szemem, és magam felé billentem, hogy lássam, ki hív. Ugyan azt nem látom, mennyi az idő, de meglepve szólok bele a telefonba.

- Liam? - visszacsukom a szemem, és visszahanyatlok átmeneti fekhelyemre. Hirtelen nem tűnk olyan jó ötletnek a kanapén való "éjszakázás", mint amilyennek hajnalban. A vendégszobába kellett volna mennem, de annyi eszem nem volt, hogy ágyban aludjak. Nem, nekem itt kell nyomorognom az alig egy méter széles bőrgarnitúrán, ami ráadásul csúszik is, és már csak attól félig lecsúszok róla, ha gyorsabban fordulok át a másik oldalamra.

- Minden rendben, Louis? - fogalmam sincs, mire gondol, viszont az biztos, hogy ha értetlenül nézek, azt nem hallja meg.

- Mármint? - ki van száradva a torkom, krákogni kezdek, és esetlen, fáradt mozgással megközelítem a konyhát.

- Éjjel volt egy érdekes telefonbeszélgetésem Miával - kell idő, mire felfogom, mit is mond.

- Ó, igazán? És téged nem akart megölni egy telefonnal? - még engem is zavar az a cinikus stílus, amit megengedek magamnak. Töltök egy pohárba vizet, a fogaim közé betámasztok egy szál cigit, hogy tudjak egyszerre beszélni, és ajtót nyitni, majd a teraszra kiülve próbálok felébredni.

- Mondd meg, most mégis min vesztetek össze? Sírva hívott fel, hogy bocsánatot kérjen - elképedek, mert mindenképpen előbb kellett beszélniük, mint hogy leértem, mert a vita hevében a telefonja teljesen használhatatlanná vált.

- Minek hívott fel téged? - idegesen meggyújtom a számban lógó szálat, és a nikotin mennyiségétől függetlenül mély levegőt véve tüdőzöm le.

- Fogalmam sincs, nem is emlékszem pontosan rá, csak hogy embertelen időben, bőgve keresett meg.

- Elegem van ebből, Liam. Alig maradt időnk, amit együtt tölthetnénk, erre tessék. Itt hisztizik nekem ahelyett, hogy elmondaná, mi a baja. Komolyan, nem értem, Eleanor sosem akarta az életemet elvenni egy rohadt telefonnal, és néha azt érzem, egy őrülttel élek együtt- hátra fordulok, nehogy meghallja Mia, amit mondok, mert bár minden szavam pontosan úgy értem, ahogy hangzik, de az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nem tudnék nélküle élni, és nem is szeretnék.

- Azért ez túlzás, de valamivel tényleg nagyon megbánthattad, mert mondom, engem hívott fel sírva. Engem, akivel legalább annyit vitázik, mint veled.

- Nem tudom, komolyan.

- Louis - hallom, hogy kifújja a levegőt, a hangjából ítélve pedig nem hisz nekem. Jól teszi.

- Jó, tegnap, amíg nem tudtam elaludni, vettem neki egy lakást az egyetemi körletben. De ez akkora baj? - felháborodva szívok bele a cigarettámba, egész egyszerűen abszurd az egész.

- Te teljesen idióta vagy - képtelenség eldönteni, vajon most nevet rajtam, vagy sem, mert hosszú másodpercekig nem szólal meg.

- Lehet, hogy neki ez furcsa, de Liam, nem hagyhatom itt egyedül! Ez nem a mi lakásunk, és az csak átmeneti megoldás lenne, érted? - nincs válasz, se egy sóhaj, semmi. - Liam? - kérdezem, és elemelem a telefont a fülemtől. A képernyő felvillan, nem látok mást, csak Mia mosolyát az enyém mellet. Letette.

Elnyomom a szűrőig elégett cigit, belepöccintem a hamutálba és a poharamat felkapva vonulok vissza. Becsukom magam mögött a teraszajtót, szó nélkül elvonulok a konyhában gubbasztó Mia mellett. Kiskutya szemekkel néz rám, de nem tudnám eldönteni, hogy azért, mert sajnálja a történteket, vagy csak mert még álmos.

- Jó reggelt - szinte suttog, a falon függő tükörben látom, ahogy lehajtja a fejét, miután nem reagálok semmit. A sóhajában benne van a lemondás, a keserű elfogadás, ennek ellenére megyek tovább, a földszinti gardóbszekrényből túrok magamnak tiszta ruhát, törölközőt, és bezárkózom a fürdőbe. A koszos ruháimat egyből a mosógépbe dobom, majd bekapcsolom a zenét és torzulásig hangosítom. Még a zuhanyzófülke is beleremeg a gitárszólóba, de nem érdekel. Ráérősen megfürdök, rosszabb vagyok, mint egy nő, óráknak tűnő ideig samponozom a hajam, balzsamot kenek rá, a forró gőzben egyre koncentráltabbá válik a tusfürdőm erősen fűszeres illata. Mélyeket lélegzem, érzem, hogy átjárja a tüdőm a citromfű és az eukaliptusz. Mikor már csak koptatom a hajszálaim, és ég a fejbőröm, elzárom a csapot, törölközőbe burkolózva mosok fogat, és a lehető legtovább pepecselek. Felitatom a víz java részét a hajamról, megfésülködök. A még javában nedves bőrömre felküzdöm a ruhákat. Mielőtt kimennék, kinyitom az ablakot, hogy megszűnjön a tejfehér pára, ami mindenhol lecsapódott és már a plafonról is az csepeg.
Mia még mindig a konyhában ül, félig hátat fordítva ügyködik valamin a pult fölé görnyedve, és amikor elsétálok mellette, látom, hogy megpróbálja működésre bírni a telefonját, több-kevesebb sikerrel. Megállok, nézem egy darabig, de nem ajánlom fel a segítségem. Az ő élete, majd ha azt akarja, hogy segítsek, megkér rá.
- Beszélhetnénk? - elszakítja a tekintetét a használhatatlna mobiljáról, és egyenesen a szemembe néz. Egyáltalán nem erre számítotok tőle, leginkább azért, mert ismerem.
- Tulajdonképpen az is meglep, hogy még itt vagy - mellőzve mindenféle rosszindulatot mondom ezeket, és azt hiszem, ez az a pont, amikor mindenféle sajnálat és megbánás ki tudna robbani belőlem, ha engedném.
- Louis - a kérlelő pillantása az utolsó utáni parányi próbálkozását is elhessegeti a cinizmusomnak, szóval csak leülök vele szemben, a pult túloldalán lévő székre.
- Beszéljünk - felkönyökölök, mintha nem érinte érzékenyen a dolog. Mintha nekem nem fájna a rengeteg veszekedés, de abban a pillanatban, hogy meglátom az arcát, meglódul a szívem.
- A hajnalról.
- Gondoltam - mindketten halkan beszélünk, és az ő hangja legalább olyan rekedtes, mint nekem.
- Szóval - nehézkesen kezd bele, látszik rajta, hogy komoly küzdelmet vív magában, nem találja a szavakat, vagy csak nehezére esik tényleg kimondania azt, amit gondol. - Miért?
- Mit miért?
- Tudod te azt nagyon jól - továbbra is a lehető legtöbb érzelmet mellőzve néz rám, én viszont jobban ismerem ennél. Türelmetlenül veszi a levegőt, idegesíti a lassú, vontatott beszédem, a tudatos kérdezősködésről nem is beszélve.
- Miért vettem meg a lakást, vagy miért veszekszünk? - szemrebbenés nélkül kérdezem tőle, egyértelműen feleslegesen, ugyanis pontosan tudom, mire gondol, ez pedig őt ez szemlátomást megrendíti, akármenniyre is próbál konok maradni.
- Miért vetted meg? Mi lesz ezzel? Miért? Miért nem mondtad meg? Miért akartad ezt a hátam mögött elintézni? Nem bízol bennem? Miért nem tudtad elmondani nekem, mire készülsz? - egyszerűen csak kirobbannak belőle ezek, de nem kiabál. Teljesen normálisan kérdez, beszéd közben ugyan fátyolossá válik a tekintete, de nem kezd el sírni, és nem dühöng. Egészen rémisztő, amilyen higgadtan képes kezelni a stresszt, és látom rajta, hogy elfojtja magában a dolgokat. Soha ilyen elérhetetlenül más nem volt még. Soha. Még amikor nem ismertük egymást, még akkor sem volt ilyen rideg, ennyire idegen.
- Nem arról van szó, hogy nem bízom benned. Nem benned nem bízom, hanem az emberekben, Mia - megpróbálok a lehető legkevésbé kioktató lenni, nehogy ezen is felhúzza magát.
- Mégis nekem hazudtál, nem az embereknek - élesen beszívja a levegőt, mindkét kezét a hajába vezeti, és az előre omló tincseit eltűri hátra.
- Nem hazudtam, soha - a szemébe nézek, tudnia kell, hogy most is igazat mondok. - Reggel akartam elmondani, mert már aludtál.
- Louis, hát nem érted? - felemeli a hangját, és ezúttal egyre csak intenzívebb lesz a beszéde. - El sem mondtad, hogy erre készülsz, tulajdonképpen hazudtál! És még csak nem is rejtegetted előlem az adásvételi szerződést! Nem is értem, miért lepődök meg, hiszen Louis Tomlinson ugye úgy is azt teszi, amihez épp kedve van!
- Mia, nagyon szépen kérlek fejezd ezt be - nyugodtan támasztom tovább a pultot, amíg ő leugrik a székről és teljes testéve felém fordulva kiabál.
A távolság köztünk legfeljebb másfél méter, könnyen elérem őt, ha kinyújtom a karom. Ezen gondolkodom, míg ő kiadja magából a dühöt, a kétségbeesést és minden egyéb fájdalmát. Tudom, hogy most rosszul érintik ezek a dolgok, és azt is, hogy legszívesebben hozzám se szólna és most a pokolba kíván, de nincs más választásom. 

Az, hogy el kell majd utaznom a turnéra nem csak azzal jár, hogy nem leszek itt vele minden nap. Senki nem lesz itt vele, nem tudok testőröket állítani mellé, nem marad senki ebben az átkozott városban, aki vigyázhatna rá, és csak remélni tudom, hogy megérti majd, igazán csak most kell óvnia magát. Eddig a közelben voltam, perceken belül biztonságban tudhattam volna, ha történik valami, de most nem lesz rá lehetőségem. Ezt viszont fogalmam sincs, hogyan közölhetném vele. Ez az első alkalom, hogy rettenetesen zavar a köztünk lévő korkülönbség, mert akárhogy is nézzük, ő egy érett húszéves, én pedig egy sokkal tapasztaltabb huszonhárom éves vagyok, ha csak az emberek rosszindulatát vesszük figyelembe.

- Miért én fejezzem be? - egy helyben áll, a szemeit törölgeti, amit dühös könnyek áztatnak. Borzasztó, hogy míg én minden mozdulatát ismerem, tudom, mit miért tesz, és mi lesz ez után, ő nem ismer annyira, hogy felfogja, miért teszem ezt.
Felállok, és szorosan magamhoz ölelem. Kapálózás, ütlegelés helyett csak passzívan lógatja a kezét, nem ellnekezik, de nem is ölel vissza. Csendben hüppög és semmiféle reakciót nem vált ki belőle az ölelésem.

- Csak szerettem volna, ha teljes biztonságban vagy, amíg én máshol vagyok - felhúzza köztünk a két karját és a mellkasomnál fogva finoman taszít rajtam, én pedig inkább hátrálok, nehogy még jobban felbosszantsam a közelségemmel.

- Ez még mindig csak egy kalitka, semmi több - szomorúan elcsapja a fejét oldalra. Nem kiabál, megkíméli a hangszálait.

- Engedd meg, hogy bebizonyítsam neked az igazam, Amelia - tudom, hogy ha így hívom, legalább hajlandó lesz rám nézni, és nem is tévedek.

- Bárcsak otthagytál volna a szakadó esőben. Akkor nem lenne ilyen nehéz veled.

- Ne mondd ezt - elszorul a torkom, de ő ezt nem tudhatja, egyszerűen nem szabad észrevennie. Rosszul esnek a szavai, képtelen vagyok úgy reagálni, ahogy kéne, ezért inkább nem mondok rá semmit.

- A legrosszabb persze az, hogy most már nélküled sem bírom ki, erre te előállsz mindenféle baromsággal, csak hogy még szörnyűbb legyen egyedül. Fogalmam sincs, hogyan találsz ki ilyeneket, de neked meg fogadjunk az nem jut eszedbe, milyen érzés úgy felébredni, hogy talán legközelebb már nem leszel ott, és elég egy vadabb after és már eszedbe sem fogok jutni. Erre még ki is költöztetnél a lakásodból. Ami nem baj, úgy sem maradtam volna itt nélküled, de hidd el, nem vágyott rá egyik porcikám se, hogy egy idegen környezetbe pateroljanak el.

- Ez nem erről szól! - határozattabban próbálok visszavágni, de úgy érzem, nem ér semmit a szavam, hisz fel sem fogja, milyen veszélyek leselkednek rá, ha egyszer egyedül marad. - Egyrészt, sosem durvulhat el egyik buli sem annyira, hogy ne juss eszembe, soha, érted? Kolumbiában is majd' megvesztem, hogy nem tudtam beszélni veled. Aggódtam, és akkor is mi történt? Rádakaszkodott az a nyikhaj, és megpróbálta tönkretenni az életed. Ezt nem akarom, hogy valaki más újra megpróbálja, mert még egyszer nem élném túl, ha az a hír fogadna Londonban, hogy valami baj történt veled.
- És erre azt találtad a legjobb megoldásnak, ha elzársz a világ elől? - felhúzott szemöldökkel kérdezi, hangjában csalódottság, megint. - Komolyan, nem is értelek.
- Később megérted - engedem, hogy elsétáljon, leeresztett vállakkal megy fel a lépcsőn, minden foknál nagyot sóhajtva.
Nem veszekszünk többet, elvonul, és én is. Megiszom a maradék kávét, és közben a ripityára tört telefont bámulom a konyha közepén, egészen addig, míg meg nem elégelem a bezártságot és az egyedüllétet. Felkapom a kocsikulcsom, cipőt húzok és lerongyolok a garázsba. Gondolkodás nélkül hajtok ki, nagy lendülettel kikanyarodok a feljáróról, bocsánatkérően felemelem a kezem és felvillantom a helyzetjelzőt, amiért befurakodtam egy családi autó elé.
Csak az első kereszteződés után véglegesítem magamban a döntést, élesen balra kanyarodom, és meg sem állok a belvárosig, ahol aztán többet körözök szabad parkolóhelyet keresve, mint maga az út volt ide a lakásomtól. Kicsit távolabb, az üzletektől majdnem három utcányira sikerül letennem a kocsit, így fel kell készülnöm arra, hogy útközben többen meg fognak állítani.
Alig hogy bezárom az ajtókat, máris hallom, hogy összesúgnak mögöttem, pusmognak az emberek, ahogy végig sétálok a járdán, de csak nagyon kevesen veszik a bátorságot, hogy leszólítsanak. Akik ezt megteszik, megszeppenve íratják alá velem az alkarjukat, a kézfejüket, vagy épp az első fecnijüket, amit a zsebükben találnak. Jól esik váltani pár kedves szót, és a negyedik-ötödik közös kép után már azt is elfelejtem, hogy ma már voltam bosszús, csalódott és végtelenül mérges is. Megnyugtatnak az emberek, egynéhányan azt is megkérdezik, minden rendben van-e velem, fáradt vagyok, válaszolom, ami igaz, és villantok egy újabb mosolyt a kamerába. Majdnem egy órányi bájolgást követően sűrű bocsánatkérések közepette hagyom ott a tömeget, ami körém gyűlt. Bemenekülök az üzletbe az akadékoskodó tinédzserek elől, anélkül, hogy ez látványos lenne. A mögöttem becsukódó üvegajtó mindenféle zajt megszűr, és a hirtelen csendben és térben egy pillanat erejéig meg sem találom magam.
- Jó napot, miben segíthetek? - elmosolyodok, és közelebb lépek a pult mögött ülő férfihoz.
- Jó napot - mély levegőt veszek, nem tudom, mennyire jó ötlet mindezek után ezt tennem, de hát emiatt már csak nem haragudhat meg rám Mia. - Új készüléket szeretnék venni.
Kívánságom szinte parancs, és egy egész katalógusnyi mobilt ajánlanak fel perceken belül. Már csak az a kérdés, mennyire ismerem jól a barátnőmet ahhoz, hogy ne sértsem vérig, ne üvöltözzön velem, hanem elfogadja, hogy szüksége lesz erre, ha én elutazom. Történjen bármi, nekem fel kell majd hívnom őt.

Amelia Villain:

Várom, hogy utánam jöjjön, hogy küzdjön meg a figyelmemért és ha nem is térden csúszva, de kérjen meg arra, hogy bocsássak meg, üljünk le, beszéljük át a dolgokat. Ehelyett már félúton hallom, hogy becsapja maga mögött az ajtót, és néhány perc múlva látom elhajtani. Sóhajtozva állok az ablak előtt, próbálom megérteni őt, tényleg, mégsem megy. Nem tudom, mit akar ezzel elérni, hogy mik a céljai, vagy hogy hová vezet majd ez az egész költözés. Csak azt tudom, hogy alig maradt időnk kettesben, Louis pedig ahelyett, hogy megpróbálna apró figyelmességekkel meglepni, beszélgetni, megnézni egy filmet, vagy csinálni bármilyen közös programot velem, folyton akadályokat állít a boldogságunk elé.

Talán tényleg nem nekem való. Sem ő, sem az élete. Hisz mit is akarhatnék én? Sosem fogom megszokni, hogy hol éjt nappallá téve a stúdióban üldögél, hol koncertezik, és ha véletlenül egyik sem, akkor itthon ül, és unalmában eladja a házát, hogy ne legyek egyedül a távollétében. Ezek olyan monumentális döntések, amikkel én képtelen vagyok lépést tartani, ám jelenleg nincs hová mennem. Ez a legszörnyűbb. Louis felbukkanása előtt legalább szabad voltam, azt tettem, és mondtam, amit csak szerettem volna, most pedig arra is képtelen vagyok, hogy a munkán kívül bárhová is menjek, mert fotósok és rajongók vannak a nyomomban, egy perc nyugtom sem lehet, ráadásul Thomas is szabadon jár-kel a városban, és semmi kedvem találkozi vele. Mert megtalálna. Ahogy eddig is mindig tudta hol vagyok, így most is, mert sokkal több segítsége van, mint gondolná. És komolyan azt kívánom most, hogy bárcsak soha nem is találkoztunk volna Louis-szal, hogy aznap mégse menjek le edzést tatani, sőt, hogy soha, de soha ne lett volna közöm ahhoz az átkozott helyhez. Minden rossz dolog, ami valaha megtörtént velem, oda köthető, és ettől hányingerem van. Mert ugyan sosem jutott eszembe, de ha nem hagytak volna egyedül, ha anyának nem kellett volna férj nélkül megbírkóznia a gyerekneveléssel, ha lett volna normális családom, mint másnak, akkor el sem megyek oda. És akkor Mitch sem lenne az életem része- azaz csak nem lett volna, hisz mára már szinte teljesen kiírtottam őt a magánéletemből. Mitch nélkül Thomas sem lett volna soha a mostohatestvérem, a bizalmasom, a legjobb barátom, s végül az ellenségem. Akkor nem született volna meg Sam, Meli, és az ikrek, nem hiányozna nekem most senki, nem kellett volna annyi energiát fektetni a beteg öcsém nevelésébe, és most nem kéne az ő hiányával is megküzdenem nap, mint nap.

Akkor talán befejezhettem volna az iskolát, élhetnék a boldog tudatában annak, hogy teljesen átlagos ember vagyok, akinek átlagos problémái vannak, az átlagos életében. Lehet, hogy már feleség lennék, vagy tanulnék. Lehetne egy saját lakásom, vagy legalább egy kutyám. Olvasnék egész nap, sétálgatnék a barátnőimmel. Költeném a pénzem, amiért én magam dolgoztam meg, és lenne kivel megosztanom az életem.

Így pedig visszafordíthatatlanul beleszerettem egy idealista, álmodozó zenészbe, aki ha kell kétszáz százalékot belead mindenbe, vagy leereszt, mint egy lufi, és az életkedvét úgy kell felkaparni a földről. Aki minidg csak ad, és nem vár el, aki harsány, kiabál, zenél, szeret, és mindent sokkal jobban megél, mint én. Aki még akkor is sok, amikor csak alszik, folyton szétszórt, de odaadó. Louis nem ismeri, milyen ha valami szürke, nála minden vagy fekete, vagy fehér, a minden és a semmi oltárán áldoz, és nem tűri, ha vissza akarják fogni, vagy előre tolakodnak helyette is.

- Mit tettem, hogy ezt érdemlem? - siránkozva nézek fel az égre a csukott ablakon keresztül, felülök az ablakpárkányba, és csak nézem az üres utcát. Körülöttünk minden olyan steril, szabályos, és elérhetetlen. 

Ha arra kérnének, tépjek ki egy marék füvet, nem merném megtenni, mert még a végén valamelyik szomszéd benyújtaná a számlát, és fizethetném a kertészt, aki újabb heteket, vagy hónapokat dolgozna azon a tenyérnyi kis részen. Egyáltalán nem azonos az én valóságommal, a Heygate Estate vvalóságáva, ahol minden olyan normális és átlagos. Van járda, de a beton minden télen feltöredezik, s tavasszal a nyílásokon gazok és mindenféle jött-ment gyomnövények passzírozzák át magukat. Ott óránként legalább két vonat zakatol végig, a kalauzok hangos sípja még a lakásunkba is behallatszik nyaranta, ha nyitva van a konyha ablaka. Ott az emberek ismerik a szomszédaikat, rájuk merik bízni a leveleiket, ha esetleg nem mennének haza néhány napig.

Itt? Itt ki se merem tenni a lábam, ha Louis nincs itthon, s amióta legutoljára ideköltöztem, még csak nem is találkoztam senkivel. Csak Eleanorral, Louis-szal, és Liammel, mert ők ténylegesen átlépték a bejárati ajtó küszöbét. Nem azért, mert én kimerészkedtem volna.
Egy idő után kényelmetlenné válik az ülés, visszavánszorgok a hálószobába, de mielőtt belépnék, megállok. A szőnyeget nézem, nehogy belelépjek egy ott felejtett, eddig észre nem vett szilánkba, de úgy tűnik, sikerült nyomtalanul eltüntetnem a hajnalban rommá tört éjjeli lámpa maradványait.
Nyomaszt a szoba, csak magamhoz akarom venni a tegnapi könyvem, és elbújni a világ elől abban a szobában, ahol semmiféle külső hatás nem ér, nem kötődnek hozzá sem emlékeim, sem érzelmeim. Üres, és kényelmes.
Felkapom a regényt a földről, már mennék is innen, hogy minél kevesebb időt kelljen itt töltenem, de a lapok közül kihullanak mindenféle fecnik és könyvjelzők, amiket még korábban tehettem bele. Előfordulhat, a Büszkeség és balítéletet már túl sokszor olvastam, és talán minden alkalommal megjelöltem valamit, ami fontos volt nekem, részleteket emeltem ki, amik motiváltak, vagy csak jóleső érzés fogott el az olvasásukkor.
Rádásként még a könyv is kiesik a kezemből, fejjel lefelé. Azonnal felkapom, és lesimítom a meggyűrődött lapot.

,,Kezdetben még szabad a szívünk - mi sem természetesebb, mint hogy egyik személyt jobban kedveljük a másiknál; de igazán beleszeretni valakibe, minden bátorítás nélkül: ehhez kevés embernek van mersze."

Újra meg újra elolvasom a vastagon bekeretezett szövegrészletet, és jobb híján a kezemben tartott könyvbe kapaszkodom. Pontosan tudom, mik történtek körülöttem, amikor ezt a néhány sort körberajzoltam a tollammal. Ha jobban megerőltetném magam, még a napját is tudnám, de felesleges. Akkoriban döbbentem rá, mennyire szeretem, azaz véltem szeretni Thomast, naiv és ostoba fruskaként rajongtam érte. De szerencsére elmúlt, bár cseppet sem volt zökkenőmentes, ahogy kiszerettem belőle, sőt, egyenesen igazságtalan és undorító, de valamiért túléltem, és most majdnem ugyan ezt a felfoghatatlan szerelmet érzem Louis iránt is. Annyi különbséggel, hogy Louist valóban szeretem, nem csak elhitetem magammal. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy ő az egyedüli, aki kéoes megmarni engem, aki miatt egyszerre sírok és nevetek. Akinek elég egy mosolya, hogy kivirágozzanak a fák, vagy eljöjjön a pokol.
Nem akarom, hogy igaz legyen az írónő bármely szava is, nem akarok szenvedni, sem küzdeni. Bár, a büszkeségünk mindkettőnknek megvan ahhoz, hogy még rengeteg csatát megvívjunk. A kérdés már csak az számomra, hogy hajlandó leszek-e elviselni, hogy Louis szép lassan bevásárolja magát az életembe, de semmit nem tesz igazán a kettesben töltött idő minőségi javításának érdekében.

Bezzeg, amikor még csak barátok voltunk, és minduntalan azt hajtogatta, igenis vissza fogja szerezni Eleanort, s eléri, hogy a lány újra szeresse, akkor eljártunk ebédelni, sétáltunk, még a focipályára is elmentünk, ha kellett, hát akkor az éjszaka közepén. Felhívott, beszélgettünk, érdekelte, hogy mi van velem. Most pedig csak akkor hajlandó megerőltetni magát, ha már nagyon rezeg a léc. Miért? Talán nem érdemlem meg úgy, mint Eleanor? Miattam nem éri meg erőfeszítéseket tenni? Mitől vagyok kevesebb, mint ő, vagy mások? Hát persze. Amelia Villain sajnos nem modellkedik, nem toboroz maga köré több ezer lányrajongót, nem ad szépségápolási tippeket, egyáltalán, hogy is merészelek Louis mellett maradni, ha enniyre passzív és társadalomidegen vagyok.

Sokszor szembetalálom magam ilyenekkel. Engem nem lehet látni, én egy titok vagyok, egy ürügy, hogy Louist ne lehessen megvádolni semmivel. Egy jó ok arra, hogy elcsendesedjenek a híresztelések. Azt hiszik, nem látom ezeket, hogy nem olvasok semmit magamról, pedig csak nem érdekelt. Eddig a pillanatig figyelembe sem vettem, de most, hogy számomra is világos, mennyire nem illek bele a képbe, már bánt. Fájóan igaz, én mégis azt akarom, hogy ha már a találkozásunkat nem lehet meg nem történtté tenni, akkor legalább kiálljon mellettem Louis, a szerelmem, aki állítólag engem is szeret és tisztel annyira, hogy esetleg megvédene valaha is a rosszindulatú megjegyzések után. De nem teszi meg. 

Talán mert túl ostoba vagyok. Talán mert nem is ő az idealista, hanem én, aki elhittem, akár egy percre is, hogy ez egy életre szól, és én tökéletes életet tudnék élni mellette. Nos, úgy tűnik csúnyán elbuktam, és csak remélni tudom, hogy legalább tanulok belőle.

- Kicsim, megjöttem! - meghallom a hangját, hirtelen azt sem tudom, mit tegyek. A gondolataim elkalandoztak, túlságosan is, amennyire sosem szabadott volna. Jobb ötletem nincs, a könyvet eldobom, had hulljon ki még az a néhány lap is, amit már alig tart a ragasztó, behúzom magam mögött a hálószoba ajtaját, és leszaladok a lépcsőn.

- Louis, Louis muszáj valamit - a látvány, ami fogad, belém fojtja a szót, még levegőt is elfelejtek venni.

- Tudom, és sajnálom - bűnbánóan néz rám, egyik kezében egy óriási csokor virággal, a másikban egy dobozzal, ami reményeim szerint nem egy drága, és haszontalanul csinos ajándékot rejteget.

Én pedig csak állok, majnem ott, ahol szerelmet vallott nekem, majdnem ott, ahol kis híján elájultam a karjaiban. Ott, ahol hajnalban épp csak meg tudtam állni, hogy ne essek el. Itt, ahol most az állam a padlót verdesi, és fogalmam sincs, mit gondoljak: kirakat barátnő lettem, vagy ez a fiú tényleg szeret engem, annak ellenére, hogy elég nehezen fejezi ki?