2014. 12. 29.

33. Got rescued

Drága Olvasóim!

Nem igazán tudom, mit írhatnék ide, szerintem mind a cím, mind a lentebb olvasottak elég egyértelművé teszik, hogy szép lassan el kell köszönnöm, azaz köszönnünk ettől a történettől, de azért még tartogatok kisebb-nagyobb meglepetéseket. :)
Remélem, mindenkinek úgy telt a karácsonya, ahogy azt elképzelte, és...na, szóval boldog új évet így előre is! Ez az év utolsó bejegyzése, legközelebb 2015-ben "találkozunk". :)))


Jó olvasást, és legyetek rosszak,

xx Lu




Amelia Villain:

Falakba kapaszkodom, nem találom a helyem. Sem itt, a földön, sem máshol. Hallom Harry hangját, felismertem, rögtön az első pillanatban, mégsem vagyok képes reagálni.
Tőle már nem félek. A szavai megnyugtatnak, miszerint már nem lesz baj, mert nem lehet bajom, ami csak azt jelentheti, hogy hamarosan Louis karjaiban lehetek.
Legalábbis remélem.
Vágyom rá. Arra, hogy átöleljen, s erősítse meg bennem azt, amit Harry próbált percekig a fejembe verni: nem lesz baj. Ám ez teljességgel lehetetlen, minden,a mit képzeltem, olyan álom felé ringat, ami kétségtelenül hamis, kecsegtető, és jóformán hazugság. Mert sosem mondta ki azt, amit már oly sokszor átéltem gondolatban, amikor egyre több és több gyógyszert vettem be, és a felfokozódott érzéseim közepette, mikor egy pohár brandyvel hűsítettem a torkomat, csak akkor vallotta be, amit tulajdonképpen én vallottam be neki- tudat alatt.
- Mia! Mia kérlek, nyugodj meg- szólni akarok, hogy halkabban, a hangok a fejemben mégsem hagyják érvényesülni az agyamat, és megpróbálom kiszűrni a realitást ebből a neonszínű világból. Elképzelésem szerint elnézést kérek a kiabálásért, és megnyugszom. Erősen koncentrálok, olyannyira, hogy ujjaimmal a hátsó ülés kárpitozott felületébe kapaszkodok, arcomat szorosan a hideg műbőrhöz nyomom, ezzel is csillapítva a forróságot. Ellököm magam a hirtelen ott termett falaktól, kényszerítem az elmém arra, hogy ne akarjon maradni, vissza akarok térni a valóságba. Túlságosan is fáj az, hogy itt minden az enyém lehet, mert tudom, hogy nem igaz, és amikor magamhoz térek, csak fájni fog, hogy minden szemen szedett hazugság.
Megerőltetem magam, összeszedem minden elraktározott erőmet, és felülkerekedve a rosszulléten, kinyitom a szemem. Döbbenten veszem észre, hogy valóban sikerült, a biztonsági övem még mindig be van kapcsolva, Harry nem szólongat, hogy maradjak végre veszteg, és a tenyeremen még nincsenek vérző sebek, amiket a fogammal vagy a körmeimmel okozok.
- Harry?- meglepődök, hogy tényleg ő ül a kormány mögött, idegesen dobolva a kormányon.
- Jól vagy?- aggódó tekintete végig szalad rajtam a visszapillantón keresztól, amint hátul elnyúlva, lábaimat magam alá húzva fekszem úgy, ahogy felderengő emlékeim szerint besegített a kocsijába. Egy megnyugtató mosoly keretein belül biztosítom. Nincs szüksége arra, hogy beavassam az elmúlt néhány percbe, amit átéltem az önmagammal való vívódás alatt.
- Mi történik? Hova megyünk?- megpróbálok felülni, ehhez azonban az egyik övet ki kell kapcsolnom, hogy felszabaduljon a lábam. Kicsit sajog a térdem, megdörzsölöm, de közben már kifelé bámulok az ablakon.
- Kórházba- nyugodt próbál maradni, de amint lehetősége akad rá, félreáll és leállítja a motort.
- Nem mehetek oda- érzem, hogy forrni kezd bennem a düh. Hogy orvosok vizsgálgassanak, és megint szellemi sérültnek nézzenek? Azt már nem- Nem fogok oda menni- hisztérikusan rántok egyet az ajtón, de zárva van. Okos, Harry nagyon is gondolt a következményekre, így a gyerekzár módot aktiválta.- Engedj ki!
- Nem, Mia, nem!- kiövezi magát, és hátrafordul annyira, hogy éppen egymással szembe legyünk.- Nem fogom hagyni, hogy bajod legyen, vagy hogy megszökj- lehajtott fejjel sóhajtozik, majd a hajába túr és újra rám néz- Biztonságban vagy.
Leköpöm. Egészen egyszerűen azért, mert nem az történik, amit én elképzeltem. Nincs itt Louis, nem is fog odavinni hozzá, tudom, és ettől kezdek megőrülni.
- Kapd be a biztonságodat. Haza akarok menni- a szemeim szúrni kezdik a feltörekvő könnyek. Ugyan nincs okom ezt tenni, mármint bőgni, de úgy érzem, itt a vége mindennek, és tehetetlen vagyok. Újra és újra eszembe jutnak a tetteim, az, hogy miket éltem át az elmúlt órákban, hogy ma már egyszer pofára estem a képzelgéseim miatt, és hogy ennek egy újabb rémálomnak kell lennie, hogy Harry egész egyszerűen bezárt egy kocsiba, és nem enged el.
- Mia, kérlek, ne nehezítsd meg- kezével meg akarja érinteni a térdemet, de felhúzom a lábaimat egészen a mellkasomig.- Rendben, akkor...mit szeretnél, hova menjünk?
- Hol van Louis?- bukik ki belőlem, és kezemet azonnal a szám elé tapasztom.
- Ide hívjam?- lelkesebben néz rám, szemében megcsillan a remény, és ennek hatására visszaeresztem a lábaimat. Úgy érzem, megint beszippant a kényelem, a sírás továbbra is fojtogat, ezért halványan bólintok.- Rendben, akkor ide hívjuk.
Amíg arra vár, hogy Louis felvegye a telefont, előrébb hajolok, kezeimmel és az arcommal az ő üléséhez furakodok. Hallani akarom a hangját, még akkor is, ha torz, és távol van.
- Harry?- a szívem kihagy egy ütemet, vagy legalábbis úgy érzem, majd óriásit dobban. Hát tényleg ő az. A vonal túlsó felén van, Harry nem hazudott, őt hívta és nem a mentőket vagy bárki mást.
- LOUIS!- kiabálok, de a hangomban még mindig ott motoszkál a félelem. Nem merem elhinni, hirtelen mindent akarok. de minden, amire képes vagyok, az a rettegés: hamarosan a következményeket is vállalnom kell.
- Úristen..hol vagytok?- Harry elkapja a fejét, távolabb húzódik, hogy ne tudjam kikapni a mobilját a kezéből.- Odamegyek! MIA!Mia, jól vagy?
- Jól van, nem kell aggódnod- orrnyergét masszírozva próbálja összeszedni magát, miközben az én szívem olyan hangosan és sebesen kezd dübörögni a bordáim közt, hogy megszédülök. Visszaesek az ülésre, alig tudom nyitva tartani a szemem.
Azt hiszem, ez túl sok nekem. Úgy értem, ez a nap. Reggel még abban a képtelen hitben ébredtem, hogy mint ahogyan máskor is, túl leszek rajta, és egy lépéssel közelebb kerülhetek ahhoz, hogy bátorságom összeszedve kapkodjam össze a holmimat, és mint a tékozló gyermek, bekopogtassak anyámékhoz, és leüljek beszélni velük. Magyarázatot érdemelnek, ő, Mitch és a húgom is arra, hogy miért léptem le, de valamiért Louis felbukkanása nem könnyítette meg a dolgom, sőt...egyenesen úgy éreztem, és érzem jelenleg is, hogy én már biztosan a pokol legmélyebb bugyrában fogok elégni halálom után. Ha nem is most, de hamarosan, ezt bizton állíthatom.
A csontjaim sajogni kezdenek, fáj minden porcikám, és lebénultan, félre döntött fejjel bámulok kifelé, keresve a fényt, az ismerős grafit szürke autót, a mosolyt, érzékeimmel az illatot kutatom a párás utastérben, át a zuhogó esőn, csak várom Louist. Nem értem már Harry szavait, azt sem tudom, hozzám intézi-e azokat, vagy még mindig telefonál. Kezdi elhagyni a testem a mámor, helyét átveszi a kínszenvedés. Gyógyszerre van szükségem, Noah furcsa szerére, amitől mindig jobban érzem magam, s minden alkalommal más és más vágyakat ébreszt bennem. Most arra vágyom, hogy ne fázzak, és elaludhassak egy biztonságos helyen, és sikerüljön végre megfeledkeznem erről a rettenetes napról.
Erről a borzalmas időszakról az életemben.
Vagy talán az egész eddigi életemről. Lemondanék a legszebb pillanatokról is, ha kitörölhetnék mindent, ami eddig történt, és újra kezdhetném. Mindent másképp csinálnék, jobban megbecsülném azt, amim van, és ha mindezt Louis és a családom társaságában tehetném...na az lenne az igazi valóra vált álom. Ám egyenlőre be kell érnem azzal, hogy elképzelem a boldogságot, a kényelmet és azt is, hogy épp fájdalomcsillapítót nyelek.
Rengeteg idő telik el, legalább hatszor elszámolok váltakozó tempóban százig, mikor feltűnik az első autó a közelünkben. Az eső menthetetlenül szakad, lehűtve a levegőt,bár még így sincs túl hideg. Számomra legalábbis kellemes az idő, a galériában túlságosan is kimelegedtem.
A nyakamról elkezdem ledörzsölni a mocskot, és a lüktető combomra szorítom a kezem. Eszembe jut, hogy megsérültem, hogy a lábam tele van vágásokkal, horzsolásokkal és karmolásokkal, grimaszolni kezdek, hogy hogyan is feledkezhettem meg róla, ám az aggodalommal teli kék szemek, amik feltűnnek a ablaküvegen keresztül, újra elfeledtetik velem a borzalmakat.
Kivágódik az ajtó, és Louis olyan gyorsan hullik a karjaimba, mint még soha sem.
- Annyira aggódtam, Mia- arcát a nyakamba fúrja, érzem, hogy rázkódik. Talán sír?
- Louis...édes, Louis- nyöszörgöm, erőtlen kezeimet a nyaka köré fonom. Nem tudom, hogy melyikünknek van nagyobb szüksége a másikra, de nekem bizton állíthatom, hogy csak ő kell most és hogy maradjon is mellettem.
- Jól vagy?- fejét felkapja, néhány kósza könnycseppen lemorzsolok a hüvelykujjammal az arcáról, és bágyadt félmosollyal biccentek. Legszívesebben lecsapnék az ajkaira, de túl kevés erőm maradt, így csak támaszkodok a vállán, miközben a tenyerem megpihen enyhén borostás arcán.
- Most már minden rendben lesz- jelentem ki halkan, de tétován folytatom-..ugye?
- Hát persze- homlokát az enyémnek dönti, érzem a felforrósodott bőrömön a hajáról lecsurgó hideg cseppeket. Szükségem van a hidegre, egy kis levegőre, de Louist sem vagyok hajlandó elengedni.
Remegő kézzel kapcsolom ki a biztonsági övet, és óvatos mozdulatokkal közelebb fúrom magam Louishoz. Gyakorlatilag már nem is lehetnék közelebb hozzá, amikor megérzem a karjait a térdhajlatomnál. Erősebben kapaszkodom belé, szinte csüngök rajta.
- Hazaviszel?- kérdezem erőtlenül, miközben vetek egy óvatlan pillantást Harry felé. A göndör csak kedvesen mosolyog, mintha a barátja épp nem egy drogos prostit akarna hazacipelni, hanem egy csodálatos embert, aki minden tettével mások boldogságát szolgálta.
Louis nem válaszol, finomat a saját lábamra állít. Először furcsa, hisz gyakorlatilag nincs olyan pont a testemen, ami ne sajogna, de a derekamat körülölelő karjai stabilan megtartanak.
- Hajlandó vagy velem jönni?- egy csatakos tincset eltűr a fülem mögé, mindeközben én csak annyira vagyok képes, hogy mámoros tekintettel aprót bólintsak.
Önkéntelenül indul meg a kezem az arca felé, ujjam végig húzom a szemöldökének vonalán, a szemeim le sem tudom venni az ajkairól. Annyira hihetetlen, hogy itt áll előttem, ráadásul ez a valóság. Nem egy tévképzet, nem is álom.
- Tényleg te vagy az , vagy ez csak átverés?- kitágult pupilláim visszatükröződnek a szemeiben, ám még így is tisztán látom rajta az aggodalmat.
Válasz helyett csak megemel a talajról, épp csak annyira, hogy az arcunk tökéletesen egy vonalba kerüljön. Orrával játékosan megböki az enyémet, kicsalva belőlem egy félmosolyt. Egyre csak közeledik és közeledik, és én rettegek attól, hogy most mégis köddé válik. Csak akkor hiszem el, hogy ez tényleg igaz, amikor puha ajkai az enyémhez érnek, karjai szorosabban fonódnak körém és a már ismerős elektromosság végig fut a gerincemen.
Annyira óvatosan csókol, hogy szinte hozzám sem ér, de nem érem be ennyivel. Közelebb húzom magamhoz, saját erőmből a dereka köré fonom a lábaimat: nem akarom elengedni őt.
- Jézus, erre annyi időtök lesz még- Harry kínosan felnevet, látszik rajta, hogy zavarban van. Louis megpróbál elengedni, de én továbbra sem vagyok hajlandó elszakadni tőle.
- Kicsi pókmajom- teljes biztossággal állíthatom, hogy sokkal jobb érzés az ölelésében elveszni, mint képzeltem és mint amire emlékeztem. Válaszul csak a nyaka és válla közti részbe temetem az arcom, elfordulva a szemerkélő eső elől.
Érzem, hogy Louis elindul velem, egyenesen a kocsijához tart, ami hívogató melegséggel vár ránk. Hirtelen olyan, mintha már vagy ezer éve nem ültem volna mellette, és ez valahol igaz is, de nem érzem kellemetlennek a helyzetet, mert valahol mélyen, legbelül mindig is erre vágytam. Talán már akkor is, amikor egy hasonló esős időben, a pocsolyákkal övezett út szélén próbáltam sietni haza, és ő megállt mellettem, én viszont dacosan próbáltam elküldeni őt.
Bár ez már mit sem számít. Lehet, hogy nem így képzeli más az egész életének a jóra fordulását, de én még így, vizesen, koszosan, izzadtan és véresen is boldogabb vagyok Louis mellett, mint makulátlan külsővel valaki mással.
Mielőtt elindulnánk, Lou int Harrynek, aki egy gyors bólintás és egy mosoly kíséretében elhajt, majd felém fordítja a fejét. Nem szól semmit, ahogy én sem, csak néz rám, azokkal a gyönyörű kék szemeivel, a szája fülig ér, a bal keze pedig megkeresi a jobbomat.
- Tudod, most még az sem aggaszt, hogy hogy festesz, vagy mire fogsz emlékezni holnap- egészen halkan beszél, de így is értem minden egyes szavát.
- Valóban?- meghatottan piszkálom az ujjait, miközben le sem tudom venni róla a szemem.
- Igen- várom, hogy hozzá tegye "te kis butus", aztán rájövök, hogy ő nem ilyen. Ő nem fog soha giccses beceneveket kitalálni, nem fog tutujgatni, egyszerűen csak el kell fogadnom, hogy én szeretem őt és ő is engem.
- És az sem, hogy valószínűleg nem csak a saját vérem tapad a ruhámra és egy sor illegális dolgot tettem?- szégyenkezve sütöm le a szemem, de nem hagyja, hogy sokáig a térdem bámuljam.
- Ha kell, az egész világ elől megvédelek- mutató ujjával felbiccenti a fejem, és hosszú, szeretetteljes csókot hagy a homlokomon.
Másra már nincs is szükségem jelen pillanatban, legfeljebb egy forró fürdőre, hogy kiszálljon belőlem minden idegen anyag és lemoshassam magamról azt a szégyent, amit érzek.
Fel sem tudnám idézni az utat Lou lakásáig, leginkább azzal voltam elfoglalva, hogy a látókörömbe befurakodó apró lényeket és képzeletbeli furcsaságokat elűzzem. Teljesen magamnál akartam lenni, hogy ne ijesszek rá Louisra. Nem tudhatja meg, hogy pontosan mit tettem, mert csalódott lenne. Mit csalódott? Egyenesen undorodna tőlem.
- Mire gondolsz?- megrántom a vállam, kerülni próbálom a tekintetét.
- Sok mindenre- füllentem, és tudom jól, hogy észreveszi. Mindent meglát.
- Nézd, Mia- nagy levegőt vesz, látszik rajta, hogy nagyon pontosan akar fogalmazni- Nem foglak faggatni arról, hogy mi történt, de szeretném, ha megbíznál bennem, mert másképp nem tudok segíteni.
- Nem tudom, képes leszek-e egyhamar beszélni erről- egy pillanatra eltorzul az arca, ám gyorsan folytatom- De minden tőlem telhetőt meg fogok tenni, hogy ne nehezítsem meg mások dolgát.
Értetlen arckifejezése nyílvánvalóvá teszi, hogy zavaros a beszédem, így hát magyarázkodni kezdek.
- Louis, azt hiszem, a jövőben fognak látni engem különböző orvosok, a hatóság, talán még a szabadságom is elvesztem, de boldog leszek, mert tudom, hogy mellettem voltál. Hogy ha rád gondoltam, minden sokkal egyszerűbbnek tűnt. Miattad képes voltam a végletekig elmenni, még embert is öltem...- belém akad a szó.
Louis élesen tapos a fékbe: elfelejt lekanyarodni a kijelentésemtől.
- Igen, megtettem, de puszta önvédelem volt, és én...annyira ki vagyok még mindig ütve, hogy képtelen vagyok felfogni a szavaim és tetteim súlyát- sírós, elfojtott hangon beszélek.
- Mint már mondtam, megoldjuk- megfeszített állkapcsán megtörik a közvilágítás fénye. Ezúttal nem a lámpaoszlopra tekeredett kígyó vonja el a figyelmem, hanem a felismerés, hogy Louis tényleg képes erre.
- Nem kötelességed. Ha neked kínos vagyok, vagy ártok az eddig felépített imidzsednek, akkor mindenféle sértődés nélkül állok félre- komolyan gondolom, és hiába akarnak a démonjaim lerántani a mélybe, az ő jelenléte megerősít annyira, hogy ellenálljak.
- Ha kell, ország-világ előtt kijelentem, hogy hozzám tartozol- legördülnek az első könnycseppek, elgyengülök, és annak ellenére, hogy Lou még mindig vezet, hozzábújok. Épp csak annyira hajtom a fejem a vállára, hogy ne akadályozzam a kormányozásban, de szükségét érzem annak, hogy valamilyen formában hozzáérjek, ezzel is kifejezve azt a mérhetetlen hálát, amiért ezt mondta. Nem azért, mert kettesben vagyunk, és nem is azért, hogy megnyugodjak, mert nagyon jól tudja, reggelre valószínűleg elfejetem az est nagy részét. Azért mondta ezt, mert komolyan gondolja, és ennél több nem is kell.
Az utat figyelem, ahogyan ő is, számolom a magunk mögött hagyott csíkokat, amik a kétsávos út közepére vannak festve. Hófehérek, mint a kokain, csillognak, mint a gyémánt, és ettől felfordul a gyomrom. Lehunyom a szemem, és belélegzem Louis frissen mosott pulóverének az illatát, mert ez az, ami mindig megnyugtat. Csak akkor pattannak szét a pilláim, amikor megáll az autó és óvatos simogatást érzek az arcomon.
- Csupa vér vagyok- elkeseredetten mondom, mintha eddig ez nem tűnt volna fel senkinek. Louis erre csak felnevet, halkan és iszonyatosan aranyosnak találom ebben a pillanatban, magamat pedig szürreálisan szerencsésnek.
- Tudod, az a szerencsés helyzet állt elő, hogy folyik meleg víz a csapból és véletlenül van tiszta ruha is a szekrényemben- a szám sarkában van egy folt, ahol tiszta maradtam, ahol nem tapad rám semmilyen mocsok. Pontosan oda kapok egy csókot, ami olyan könnyű, mintha csak egy pihe lenne. Mosolygok, és kiszállok a kocsiból.
Piszkosul fáj a lábam, ezért szükségem van Louis támogatására, hogy feljussak a lépcsőn a teraszra. Arra a teraszra, ahol sok-sok héttel ez előtt megcsúsztunk a jégen és az ölében kötöttem ki, amikor méh zuhogott a hó és épp megfogadtam, hogy Louist engedem, hogy beleavatkozzon az életembe.
- Várj- megállít a legfelső fok után, egyik kezében babrálni kezd a zárral, s miután kinyitja az ajtót a karjaiba kapva visz be az előszobába.
Képtelen vagyok szólásra nyitni a szám, az arca kínzóan közel van az enyémhez, és érzem, ahogy ismét kipirul az arcom- ezúttal nem a futástól, sem a széltől.
- Baj van?- tekintete belefúródik az enyémbe, látom benne az ijedtség apró szikráját.
- Itt vagy- suttogom elhaló hangon, képtelen vagyok felfogni, és azt is elfelejtem, mi történt húsz perccel ez előtt. Az emlékképek fokozatosan hagyják el az agyam, egyre nagyobb sötét foltokat ejtve az elmémben. 
- Igen, itt- ő is suttog, és ugyan egy pillanatra megáll, de miután megbizonyosodik arról, hogy nincs semmi baj, a fürdőszobába visz, és leültet a kád szélére. Hatalmas őzike szemekkel nézek fel rá, míg leveszi a pulóverét, és eldobja a folyosó felé.
Remegni kezdenek a térdeim, mihelyst megpróbálja kicsatolni a cipőm pántját, mert tudom, hogy innen csak felfele vezethet az út, és még mindig az a rongyosra szaggatott fekete miniruha van rajtam, amit Noah a képembe vágott.
- Nyugi, csak ebben segítek- bátorító mosolya most mit sem segít, hiszen egyre inkább megalázva érzem magam, amint épp körbeleng az erőszakosság szaga, ő pedig bájos kislányként tekintve rám épp megpróbál kihámozni a piszokból.
Bólintok, megfogom a kezét és megszorítom. Ismét csak homlokon csókol, végül magamra hagy, de az ajtóból még visszafordul.
- Hozok mindjárt valami tiszta ruhát- kacsint egyet, ezzel megint csak mosolyognom kell. 
- Louis..- nem hagyom csak úgy elmenni, és tudom, rengeteg időnk lesz még, de kötelességemnek érzem legalább még ezerszer megmondani neki:- Köszönöm.




Louis Tomlinson:

Percekig fel sem fogom, mi történik körülöttünk. A nappaliban várom, hogy Mia kijöjjön a fürdőből, és készen állok a legrosszabbra is. Tudom, hogy nincs rendben, látom, hogy mennyire nem önmaga, hiszen a szemei homályosak, percenként köszön rám, és folyamatosan megállapítja, hogy kettesben vagyunk. Vállalok mindent, ami vele együtt jár, de ahogy Jenns elmondása és az én tapasztalataim alapján viselkedett, azon sem lepődnék meg, ha kiszökne az ablakon át és felkeresné Noaht egy adag gyógyszerért.
Kattan a zár, kinyílik a bükkfa ajtó, és kilép rajta egy vizes hajú, melegítő nadrágos angyal.
- Jobban vagy? Csináltam teát- azonnal előtte termek. Láthatóan javult a helyzet, kevésbé fátyolos a tekintete és most, hogy nem néz ki olyan szörnyen, egy kicsit nyugodtabb is vagyok.
- Louis, hívd fel a rendőrséget- riadtan, mégis határozottan jelenti ki. 
- De..
- Nem, semmi de. Feladom magam- kitárt karokkal áll, mintha nem lenne más választása.
- Átgondoltad?- tudom, hogy lehetetlen meggyőzni, ezért bólintására sóhajtok egyet és elindulok az előszobában lévő lakástelefonhoz, de félúton megfordulok, képtelen vagyok ezt megtenni. Tudom, hogy helyesen cselekednék, de nem teheti ezt.- Ne haragudj- nem érti, miért kérek bocsánatot, és csak áll egy helyben- Mia, én..képtelen vagyok erre. Még csak most kaptalak vissza, erre te..
- Emiatt nem kell aggódnod- halványan elmosolyodik és egy nedves tincset kifésül az arcából.
- De igenis aggódom- felbőszít, hogy tudom, még mindig nem igazán tiszta- Nem foglak ilyen állapotban átadni sem a rendőröknek, sem senkinek. És mielőtt még felemelnéd a hangod, csak..kérlek, ne tedd meg!
- Louis, én..nem tudom, milyen állapotról beszélsz. Hetek óta így élek, és ha nem most vetek mindezeknek a dolgoknak véget, akkor félek, sosem leszek elég bátor- a bal alkarját átfogja a másik kezével, alsó ajkát rágcsálva helyezi a súlyt az egyik lábáról a másikra. Elveszettnek tűnik, a szívem vadul kezd verni, megszédítve engem a hirtelen vérbőséggel.
- Elhinnéd nekem, ha azt mondanám, te vagy a legbátrabb ember, akit valaha ismertem?- minden egyes szó kiejtését egy lépés követett felé.
- Nem- gombóc van a torkomban, nem tudom, érti-e, mire is akarok kilyukadni.
- És ha azt mondanám, hogy fontosabb vagy annál, minthogy már ezt az éjszakát távol töltsd tőlem, elhinnéd?- már csak milliméterek választanak el minket egymástól, idegességében szaggatottan veszi a levegőt, és ezt tökéletesen megérzem a kulcscsontom vonalán, ahol meglebegteti a pólóm szélét a lehelete.
- Elhinnéd, ha azt mondanám, sosem akartam mást hallani?- egészen halkan beszél, mégis értem minden egyes szavát.
- Elhiszed, ha azt mondom, szeretlek?
- És te elhiszed, ha én is ezt mondanám?
- El.
- Akkor én is.
- Szeretlek, Mia.
Erre már nem válaszol semmit, csak letörli az idő közben kibuggyant könnyeit. Hozzám sem ér, én viszont az engedélyét sem várom meg, a folyosó falának támaszkodom, vállai mellé téve két tenyeremet és gondolkodás nélkül megcsókolom.
Most nem mondhatja senki, hogy részeg vagyok. Magamnál vagyok, jobban, mint valaha, csak a szívem, az nem akar megálljt parancsolni, és csak a gondolataim cikáznak összevissza, mintha sosem lettek volna élénkebbek.
De ezt már megszoktam, hiszen akárhányszor elképzeltem ezt a pillanatot, az elektromosság a fejem búbjától egész a talpamig szaladt, és a hideg rázott.
Most csak a boldogság, a megnyugvás és a hirtelen jött forróság az, ami uralkodni próbál az elmém felett. És én hagyom.

Pontosan ez az, amire ott, és akkor a próbán gondoltam. Érintése nyomán eszembe jut minden sor, minden lejegyzett dal a kottában, amit már akkor róla írtam, amikor még nem is tudtam a létezéséről, vagy amiket rá gondolva vetettem papírra. Karjaimmal már rég nem a falat tapintom meg, hanem körbefonom a derekát, és olyan közel húzom magamhoz, amilyen közel csak tudom. Ki tudja, mikor lesz erre legközelebb lehetőségem? Talán holnap, talán hónapok múlva, egy biztos: ez a pillanat a miénk, ahogy az előttünk álló egymilliárd is, mégsem akarok többet elhalasztani.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése