2014. 10. 21.

24. Ups and downs

Sziasztok!

Tudom, hogy megint később hoztam a részt, sajnálom is, de dolgoztam. Persze, ez nem kifogás, de megpróbálom megígérni, hogy jövőhéten valamivel jobb és izgalmasabb folytatást töltök fel.
Köszönöm az oldalmegjelenítéseket (az utóbbi napokban én is hozzájárultam, mert kísérleteztem néhány kóddal- sikertelenül), a pipákat és a hozzászólásokat. Régen írtam erről, de rettenetesen jól esik minden szó, amit írtok, vagy csak ha látom, hogy olvasta valaki. :)
Szóval, köszönöm, és remélem nem találjátok túl borzalmasnak ezt a részt.

Legyetek rosszak,

xx Lu



Amelia Villain:

Három teljes nap után végre elhagyom a kórházat. Hogy miért kellett eddig maradnom? Nem tudom, talán a kirohanásom miatt, vagy mert mégsem voltam elég stabil. Nem is érdekel, hisz bármit is mondtam, vagy mondok, az orvosok már nem hallgatnak meg, senki sem figyel, de ami a legjobban bánt, az az, hogy nem is hisznek nekem. Ugyan, ki az, aki elhinné egy bedrogozott lánynak, hogy az éjszaka közepén Harry Styles-szal beszélgetett? Hát, ők sem.
 Az itt töltött hosszú órák szinte ugyan azzal teltek, vizsgálatok, beszélgetés Dr Rivers vizsgálójában, némi alvás, és a levelem olvasgatása.
Ennek segítségével kiderült számomra, hogy min mentem keresztül azon az éjszakán- a valóságban, de továbbra is ismeretlen az üzenet írójának a személye. Talán Noah, talán egy lány a mosdóból, még Louist sem zártam ki, mert ha Harry ott volt, akkor ő is. Na de mi van akkor, ha Harry? Nem tudom elképzelni róla, hogy megviselte volna ennyire, hogy lát illuminált állapotban, hisz nem vagyunk mi olyan jóban, sőt. Azt hiszem talán csak egyszer vagy kétszer találkoztunk, véletlenül, és nem voltunk túl szimpatikusak egymásnak. De továbbra is fenn áll a lehetőség arra, hogy ő talált meg, hívta a mentőket, kísért be a kórházba és írta a levelet.
- Mia, gyere, Mitch már vár a parkolóban- anya arca most valamiért nem ragyog úgy, ahogy eddig. Mikor Birminghamben jártam, jobban nézett ki, mint vártam. Az elmúlt napokban, akárhányszor láttam, mindig jó kedve volt, belőlem is megpróbált néhány őszintébb mosolyt kicsalni, ám most szöges ellentéte.
- Baj van, anyu?- a zárójelentésemmel a kabátzsebemben sétálok szorosan mellette a folyosón. Fogom a kezét, akármennyire is gyerekes dolog. Szükségem van a támogatására, ezért eszem ágában nincs elengedni.
- Nincs, csak siessünk- többet nem mond, furcsállom, de inkább nem kérdezek rá.
Az épületből kilépve hideg, kora tavaszi szél csap az arcomba, azon nyomban összébb húzom a dzsekim. Továbbra sem szólal meg anya, csak lépked előre, határozottan, szemével keresve az autót.
- Anya...
- Gyere, sosem érünk haza- keze kicsúszik az enyéim közül, mire reflex-szerűen zsebre vágom a hideg elleni védelem reményében. Loholok utána, ahogy csak tudok, de így is néhány méter különbséggel érünk a kocsihoz.
Ha azt mondom, nem túl rózsás a hangulat hazafele, akkor sokat tompítok a dolgon. Feszült csend uralkodik, a rádió néma, csak a motor folytonos búgása férkőzik be az utastérbe. Alig vannak az úton, de az eső és a leszálló köd lassítja a forgalmat. Mitch üveges szemmel bámulja az utat, és ha nem hagyná el a száját minden előzés közben szentségelés, azt hinném alszik. Anya melltte ül, próbálja csitítgatni, megnyugtatni, de leghatásosabb fegyvere az, hogy jobbjával meg-megsimítja férje kezét a sebváltón.
Tulajdonképpen nem is tudom, hogyan keveredtek egymás mellé. Anya, akár egy gyönge virágszál, finomlelkű, ám erős nő. Egy s ugyan azon évben temette el a gyermekeinek az apját és a szüleit. Nem tört meg. Mitch pedig...nos, miután elhagyta a feleségét, egyedül maradt a fiával, és egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy Hove városa kinövi a népes családot. Sam és Meli születése után költöztünk Londonba, ám  H.Estate csak később próbált az otthonunkká válni. 
Ez a két teljesen különböző ember mégis talált a másikban egy megmagyarázhatatlan vonzást, akár egy mágnes, csak hogy ők elválaszthatatlanok. Kitartanak egymás mellett, noha Mitch nem a legjobb apa számunkra, a saját vére kedvéért talán embert is ölne. Hihetetlen, de igaz: van egy olyan tulajdonsága Mitchnek, amiért tudom csodálni, ami miatt nem elítélendő. Ettől függetlenül sosem fogom elfelejteni, hogyan hordott el mindenféle rongynak, aki miatt el kellett költöznie az ő kicsi fiának, aki hajnaltól késő estig a testét árulja, aki már a lakásba is bevitte a kuncsaftjait, holott nsgon jól tudom, hogy otthon vannak a kicsik, és aki, legkevésbé sem meglepő módon, egy ideje már drogfüggő. Igen, ez lennék én, Amelia Villain. 
Akárhányszor bocsánatot kér tőlem ez az ember, megpróbálom megtalálni az őszinte bűnbánást a szemeiben. Van, hogy rátalálok, van, hogy nem, de egy dolog örök: nem felejtek.
Ez most sincs másképp, az autóból kipattanva rongyolok a lépcsőház bejáratához, esélyt sem adva egy újabb vitának. Kettesével veszem a lépcsőfokokat és szinte berontok a lakásba.
Apró talpacskák csattognak ki az előszobába, és én úgy szorítom magamhoz a testvéreimet, mintha soha többé nem láthatnám őket. Jenna, Sam, Melissa, Minnie, Molly. Ők azok, akik igazán számítanak, akikért vérre menő harcot folytatnék.
- Olyan jó, hogy haza jöttél- Meli sírós hangon suttog a fülembe, miközben az ikrekhez hasonlóan, görcsösen kapaszkodik belém.
- Már azt hittem sosem érsz haza. Aggódtam érted- Jenna kissé számon kérően pillant fel rám- Anya azt mondta, rosszul lettél. Hogy kórházba kellett vinni. Hol volt Louis és miért nem vigyázott rád? Megígérte! Hazudott!!- a végére hisztérikus sírásba fullad a beszéde, nekem pedig meghasad a szívem. Szóval Lou az ő fejét is teletömte válogatott ostobaságokkal.
- Ne aggódj, volt más, aki vigyázzon- hiába nyugtatgatom, csak legyint, és visszavonulót fúj a közös szobánkba, ahol immáron végre tényleg ketten lakunk.
Mitch lép el mellettem, és legnagyobb meglepetésemre nem hagy ott szó nélkül, a vállamra teszi a kezét, mintha csak az apám lenne. Esetlen mozdulatokkal ölel át, én pedig döbbentem hallgatom, hogyan próbál vigasztalni.
- Megbékél, csak nagyon aggódott. Talán este megbeszélhetnétek ezt az egész dolgot- elenged és hatalmas köröket leírva a levegőben mutogat. A probléma tehát tabu, nem mondjuk ki. Azon tűnődöm, vajon én vagyok-e a probléma vagy a hibás a szemében, esetleg tényleg csak aggódik emiatt az egész miatt? 
- Lehet- nem tudok mást mondani. Mindketten elindulunk a dolgunkra, ő anyának segít, én pedig elindulok a nappaliba, ahol Jenns kivételével minden testvérem tartózkodik. Mesét néznek, látszólag nyugodtan, de amint belépek, Sam nyöszörögve felém nyújtja a karjait. Hiányzott már, borzasztóan, ezért az ölembe kapva bújok hozzá.
Estig nem is csinálok semmit, csak élvezem a családom jelenlétét. Vacsora közben beszélgetünk, Jenna lelkesen magyaráz valamit az utolsó Birminghamben töltött napjáról, hogy az ápolói kivitték sétálni a Kings Heath Parkba, mennyire élvezte, és mennyire szép volt az idő. Én mindeközben ugyan azokat a képeket pergetem le a fejemben: Louis és Jenna találkozása. Mindkettejük arca sugárzott a boldogságtól, ahogy beszélgetésbe elegyedtek. Hamar megtalálták a közös hangot, noha a húgom az első percekben csak némán tátogott, mert nem igazán hitt a szemének.
- Én nem kérek többet, köszönöm- felállok az asztaltól, egyenesen a szobámba megyek. Fáradt vagyok, fáj a kezem és megint csak olyanok jutnak az eszembe, amiknek köze van Louishoz. Minél hamarabb el akarok aludni, hátha álmomban békén hagy.
Az ágyamban fekve jut eszembe, amit Mitch mondott, ezért teszek egy próbát. A mellettem lévő ágy felé fordulok, és a sötétben megpróbálom kitalálni, vajon alszik-e a mellettem fekvő lány. 
Természetesen nem, a falon virító plakátot bámulja, ahonnan gyönyörű kék szemek néznek rám vissza. Összeszorul a szívem ismét, de minden bátorságom összeszedve megszólalok.
- Haragszol?- felém billenti a fejét, teljesen semleges mozdulatokkal felkapcsolja a közös éjjeli szekrényen lévő lámpát.
- Hogy haragszom-e? Nem tudom- szomorú, és azt hiszem, én vagyok a hibás emiatt (is).- Inkább csalódtam.
- Bennem?- felülök, minden figyelmem neki szentelem.
- Talán- szűkszavú, én mégsem adom fel. Képtelen vagyok.
- Jenna...
- Nézd Mia. Nem tudom, mi történt, csak azt, hogy nem engedtek be hozzád a kórházba, holott a testvéred vagyok, és hiányoztál. Piszkosul. Amikor megjelentél Birminghamben, azt hittem több időt fogsz velem tölteni. Persze, óriási élmény volt Louis mellett ülni az ágyon és nagyon jót beszélgettünk, de nekem rád lett volna szükségem. Arra, hogy megnyugtass, mert nem gondoltam volna, hogy valaha élve elhagyom azt a helyet. Amikor kint sétáltam az ápolómmal a kórház udvarán, be nem állt a szám, hogy nekem milyen csodás nővérem van. Büszke voltam rád. De elrontottad. Tudod milyen érzés volt? Mintha kárpótlásként odadobtál volna egy doboz bonbont. Veled ellentétben Louis folyton azt mondogatta, hogy meg fogok gyógyulni, és azt is elmesélte, miért pont akkor jöttetek, és hogy mennyire féltél. Tudd meg, hogy én is féltem. Rettegtem. 
- Sajnálom- lehajtott fejjel próbálom eltitkolni a könnyeimet. Igaza van.
- Ne sajnáld, nem kell. Felnőttünk, Mia- hátat fordít, magára húzza a takarót. Igazán érett viselkedés- Kapcsold le a villanyt, nem tudok aludni.
- Jó éjszakát- teljesítem a kívánságát. Felé fordulva maradok még hosszú percekig. Csak figyelem, ahogy tetteti az alvást, megpróbál egyenletesen lélegezni.
- Ne bámulj már- morog fel, visszafordul arccal felém. Egymással farkasszemet nézve, mozdulatlanul fekszünk. Még sosem volt ilyen nehéz megszólalni.
- Beszélgessünk- rekedtes a hangom, alig ittam ma, de nem érdekel a szomjúság, az éhség, csak fekszek, minden szempontból kényelmetlen a helyzet.
- Az időjárásról?- cinikusan köpködi felém a szavakat.
- Azt hittem, egészen mást fogunk megbeszélni- értetlenül pislog rám, visszakapcsolja a villanyt.
- Én pedig azt, hogy őszinték vagyunk egymással- vállat von. Felül, s immáron olyan pillantásokat szór felém, melyekkel az agyam leghátsó zugába is beleláthatna. Én pedig engedem.
- Rendben, legyünk őszinték- mély levegő, Mia, menni fog.- Kérdezz bármit, én válaszolok, de neked is meg kell ezt tenned.
- Add a kisujjad- előrébb hajol, hogy letehessük az esküt, majd kényelembe helyezi magát- Most akkor szeretném, ha elmesélnéd, miért változtál meg.
- Megváltoztam?
- Én kérdezek! Egyébként igen. Nem beszélsz senkivel, annyira negatív vagy. Anya mondta, hogy Mitch és közted állandó volt a vita az elmúlt hetekben, de volt, hogy haza sem jöttél. Hol töltötted az éjszakákat? Napközben hol voltál, amikor Sam, Meli és az ikrek sírva várták, hátha betoppansz!?- kétség kívül érettebb lett a húgom. Mindeddig én voltam az, aki megpróbálta kérdőre vonni a tetteit, azt akartam, hogy normális tizenhat éves legyen, ám most fordult a kocka. Ő az, aki számon kér engem, hozzátenném, jogosan.
- Louis. Tudod, nem akartam, hogy megismerjen, de makacs, akár egy öszvér. Egyszer csak azt vettem észre, hogy többet tud rólam, mint anya, vagy te, ez pedig megrémisztett.
- Na és Mitch?- próbál a tárgyra térni, de már rég témánál vagyunk.
- Ivott. Nem tudom, hogy csinálja-e még, de amikor már arra sem volt pénz, hogy busszal járjak dolgozni és edzésre, akkor esténként dohányszagúan, alkoholtól tántorogva ért haza. Miatta nem jöttem haza.
Nem válaszol, csak döbbenten ül egy helyben. Olyan, akár egy festmény. Hófehér bőre az arcán vérvörössé válik, másodpercről másodpercre önti el a méreg.
- És te ahelyett, hogy itthon lettél volna, elmenekültél?- visszafogja magát, egyáltalán nem emeli fel a hangját.
- Louis sokat segített. Volt, hogy az éjszaka közepén hozott haza a focipályáról, és segített abban, hogy a kicsik láthassanak játék közben.
- Elvitte őket a meccsre?- szemei kikerekednek, úgy kérdez vissza.
- Nem ő, jobban mondva, nem csak ő. Ott volt mindenki, vigyáztak Samre és a lányokra- eszembe jut Liam furcsa lánykérése, muszáj elmosolyodnom. A továbbiakban már a távolba merengve mesélek- Az volt a legszebb napom az elmúlt hónapokban, ráadásul az én gólommal nyertünk. Az egyetlen bökkenő a sérülésem volt. Eltalálta a labda a bordáimat, a vérzés nem akart elállni. Ha Louis nincs ott, csúnyán végződött volna a nap, de segített. Elvitt magához, ellátta a sebem, és hívott orvost is. Jenns, én azt hittem, akkor és ott mindent elrontok, de most már tudom, hogy pont azzal követtem el a legnagyobb hibám, hogy hagytam magam rábeszélni a maradásra.
- Mia..?- amint lehetősége akad, felteszi a következő kérését- Szereted őt, igaz?
- Mi? Nem!- még saját magamnak is hazudok. Hogyan mondhatnám el bárkinek is, hogy gyengéd érzelmeket táplálok iránta, mikor én is nevetségesnek találom ezt?
- Azt mondtad, őszinte leszel- rám förmed, szemei szikrát szórnak.
- Ez egyszerűen abszurd. Persze, hogy szeretem, de mit kezdjek vele? Nem ér semmit, és mostanra már rég úton van a boldogsága felé- lemondóan legyintek és megpróbálom visszatartani a könnyeimet, amik már marják a szemem.
- Honnan tudod, hogy most boldog? Mikor beszéltél vele utoljára?- kitartóan kérdez, és tudom, nem fogja feladni egykönnyen.
- Jenns, Louis turnézik. Istenem, azt sem tudom, mit gondoltam. Teljesen a véletlen műve a találkozásunk. Ott hagyta őt a barátnője, én meg jó voltam arra, hogy elnyomja magában a magány utolsó szikráját is- erre a mondatomra döbbenten, mégis leheletnyi undorral fintorog felém- Nem úgy.
- Oké, gondoltam. 
- Olyan hirtelen változik meg a viselkedése, követni sem lehet. Megkért, hogy segítsek neki visszahódítani Eleanort- Jenna az ismerős név hallatán, ha ez lehetséges, még jobban figyel.- Elmentünk vacsorázni, és remekül éreztem magam. Már majdnem beleéltem magam, hogy velem érzi jól magát, engem választott azon az estén, amikor közölte, hogy szerinte ez a hely elég varázslatos ahhoz, hogy egyszer..-nem tudom folytatni, feltör belőlem a sírás. Bele sem akarok gondolni, milyen ostobán és naivan azt hittem, talán fontos vagyok neki. Dehogy! 
- Ne sírj- Jenns mellém kuporodik és szorosan magához ölel. Elbújok a karjaiban, mintha nem is a húgom lenne, csak szorítom és szipogok.
- Hiányzik- hüppögöm, és érzem, hogy bólogat. A hajam simogatja, hátha ettől megnyugszom, sajnos azonban sikertelen. Csak bőgök, mint egy gyerek, szipogok és csuklok. 
Nem is tudom, hogy alszom el, vagy mikor, de reggel Jennával összeölelkezve ébredek. Óvatosan kibújok mellőle, és elhagyom a szobánk.
Hajnal van. A konyhaablakból farkasszemet nézek a leszálló köddel és a párás ablakkal. Semmi kedvem letenni a kávétól átforrósodott bögrét, legszívesebben visszabújnék az ágyba. Nem aludni, csak lenni, feküdni. A kórházban túl sok időm volt visszaemlékezni minden szépre, most pedig szembesülnöm kell a valósággal. Kattan egyet a fali óra, ideje indulni. Kabátban, a táskámmal a vállamon indulok le az ismerős lépcsőfokokon, át a mindig kitárt rácsos ajtó küszöbén, egészen a földszinti bejáratig. 
A postaládák előtt, a földön hever Noah, fáradtan, meggyötörten. Semmi kedvem szóba elegyedni vele, ezért megpróbálok különösen nagy hangsúlyt fektetni a táskám tartalmára.
- Szia Am- nyűgösen, keserű mosollyal az arcán néz fel rám. Hunyorog, pedig kis híján éjszaka van, a plafonra erősített neon lámpa fénye pedig minden, csak nem vakító.
- Hello- kezemben a kulcsaimmal, egy biztató pillantást vetek rá, de ennél több energiát nem kívánok belefektetni a reggeli beszélgetésünkbe. Hatalmas lendülettel nyitom ki az ajtót, és anélkül, hogy visszanéznék, sietősen nekivágok a reggeli sétámnak.
Mindössze egy saroknyira a lakóteleptől lelassítok, mert időm rengeteg van, csak fent akartam tartani a látszatát a rohanásomnak. Ráérősen lépkedek, és mint majdnem minden reggel, megállok a zebránál, ami elválaszt a kávézótól. A lámpaoszlopnak dőlve hallgatom a kora reggeli madárcsicsergést, csukott szemmel élvezem, ahogy az első napsugarak elérik az arcbőröm. 
Az idilli pillanatot félbeszakítja a sípolás, miszerint zöld a lámpa. Ellököm magam, és figyelmesen, csak a fehér csíkokra lépdelve sétálok el a bejáratig. Bent a már ismerős illat fogad, ebből tudom, hogy az éjszakások nem is olyan rég még itt voltak, és volt idő rendesen elpakolni mindent.
Első utam a pulthoz vezet, ahol bekapcsolom a gépeket, majd lesietek az öltözőbe, hogy átvegyem az egyenruhám. Mélyen, legbelül tudom, hogy ez a nap más lesz, ostoba mód elkönyvelem magamban az újrakezdést. Mától jobban fogok igyekezni, nem gondolok semmi másra, csak hogy ne kelljen többé csalódást okoznom. Ennek tudatában szoros copfba fogom a hajam, lesimítom a térd alá érő fekete kötényem, és elindulok a vendégtér felé. A beosztás szerint egész sokáig egyedül leszek, talán 7-ig, vagy tovább, ezért rengeteg dolgot kell elintéznem. Sorra feltöltögetem hát a hűtőket üdítőkkel meg ásványvizekkel, eltörölgetem a poharakat, amik még párásak a meleg mosogatótól, letörölgetem az asztalokat, beállítom a székeket.
Egészen jól érzem magam most, hogy újra itt vagyok, és rájövök, szeretem ezt csinálni. Noha nem végeztem semmilyen iskolát, de itt mindenre megtanítottak, a vendégektől még az élet nagy kérdéseire is megkaptam a választ, így vígan dúdolva szolgálom ki az első reggelizni vágyókat, sorra készítem a kávékat, hogy aztán a kiürült csészéket újból elmosogathassam.
Az érzés, miszerint ma különleges nap van, egyre jobban kirajzolódik bennem, ám most már rossz előérzetté válik. Minden egyes másodpercben az ajtót figyelem, hogy ki jön be rajta, és az illető hogyan viselkedik. Vannak, akik a Missre emlékeztetnek, de a hangjukat meghalva megnyugszom, hogy egyikük sem ő az, a fiatalok láttán pedig rögtön Louist keresem. Tudom, hogy nem fog eljönni ma, de valamiért vágyom rá, hogy betoppanjon, és megmentsen. Hogy a pult túl felén állva kérjen bocsánatot, amiért elrontotta a búcsúnkat, kihívjon magához, és megöleljen úgy, mint még soha.
Ehelyett csak átlagos vendégek jönnek, átlagos kérésekkel, átlagos problémákkal. Kifogyott a só az inventárból, barna cukorral óhajtja inni a presszóját, a teához csak mézet kér.
- Szia, hallottam, hogy kórházban voltál. Jobban vagy már?- Helen, az egyik váltótársam ma valamiért velem egy időben dolgozik. Ritkán találkozunk, ám akkor mindig kedves, és megpróbál minél többet beszélgetni velem.
- Szia, semmi komoly- megrántom a vállam, és újabb cappuchino váltást készítek: csészealj, némi cukor, fényesen csillogó kiskanál- Csak történt egy kis baleset, de már sokkal jobban vagyok, köszönöm.
- Nem ezt hallottam- megértően a vállamra teszi a kezét- az egyik barátnőm hívott mentőt. Annyira sajnálom Mia, ami történt.
- Nem kell- zavartan mosolygok felé, és megnyomom a kávégép egyik gombját- Szerencsére túl vagyok rajta.
- Tudod, hogy ki tette? Vagy...?- látom, mennyire fél megkérdezni, de nem hibáztatom. Miért tenném? Alig ismer, és nem bánt meg a feltételezéssel, miszerint direkt kerültem abba az állapotba.
- Nem, de remélem egyszer megbűnhődik. Igazándiból csak leugrottam, mert Noah, a tulaj a szomszédunk, és elhívott. Beszélgettünk, iszogattunk, aztán, bumm! Ez lett belőle- megpróbálom elviccelni, ám fikarcnyit sem humoros a helyzet.
- Noah? Áh, értem- szemöldökét húzogatva lép a hűtőhöz, hogy kivegyen egy narancslevet- És? Történt valami? Mármint azon kívül, amit már tudok..tudod, kettőtök között.
- Nem, Helen, csak szomszédok vagyunk- megkönnyebbülök. Értékelem, hogy jobban érdekli a szerelmi életem, mint a kábítószerezésem.
Jól elszórakozunk azzal, hogy ma mindenki furcsa dolgokat kíván tőlünk, lassan elkészülök az egyik asztalnál rendelt kávéhadsereggel is, amikor egyszerre minden elromlik. A pult lengőajtaja kicsapódik, a Miss dühtől vöröslő arccal bámul rám. Rám, aki fél kezével leveri a gránitlapon sorakozó aljakat. 
Nem tudok másra figyelni, csak a rádióból kiszűrődő zenére. Niall és Liam hangjára, hogy hamarosan Louis is énekelni fog, és minden női szívet meg kívánnak dobbantani csupán azzal, hogy a szerelem, amiről énekelnek, az különös, és hogy nem akarnak olyanok lenni, mint mások. 
A You and I sorai visszhangzanak a fejemben, egészen addig, míg a Miss számon nem kér.
- Te mit csinálsz itt?
- S-sajnálom, gyorsan összesöpröm, és már viszem is ki a rendelést- zavaromban össze-vissza kapkodok, a Miss még mindig az út közepén állva méreget, Helen pedig csak hatalmasakat pislog. Szegény, azt sem tudja, hol van, ugyan úgy nem érti a helyzetet, mint én.
- Úgy értem, te mit keresel itt?- így, hogy a megfelelő szavakat kihangsúlyozza, egészen máshogy hangzik a kérdés.- Csak nem gondolod, hogy néhány áthenyélt nap után csak úgy visszajössz!
Hideg zuhanyként ér minden szava. Hiába vág bármit a fejemhez, semmit nem hallok, zúg a fülem. Látom, hogy mozog a szája, le is tudom olvasni a nekem szánt szavakat, újra meg újra lejátssza az egyetlen dolgot az agyam: ki lettem rúgva.
A méltóságom ebben a szent pillanatban zúzódik apró darabokra, olyanokra, amelyeken lépkedek. Mindenki engem néz, a közeli asztaloknál összesúgnak- vagy beképzelem, már nem tudom, Helen fájdalmasan végig simít a vállamon, szájával 'sajnálom'-ot formál, de egy hang se szökik ki a torkán. A Miss mellett úgy megyek el, hogy még ha lehetetlen is, de még jobban kihúzom magam. Nem fogom még meg is alázni magam azzal, hogy gyengének látszom.
Szóval ennyi. Ez volt a különös érzés, hogy kirúgnak. Ironikus, hogy pont ma történik ez, amikor rájövök, mennyire hiányzott, mert szeretem.
Nem vicces, hogy minden akkor tűnik el az életemből, amikor rájövök, mennyire fontos számomra, vagy ha nem is minden, de most egyszerre két dolog is.
Hazafele végig ezen jár az agyam, hogy hol ronthattam el? Talán Louis megrémült attól, amit ha véletlenül is, de felé közvetítettem. És Noah? Épp hogy megismertem, már is az ő társaságába menekültem, amikor pedig szentül hittem abban, hogy érdeklődik irántam annyira, hogy nem engedi, hogy bajom essen, magamra hagy. Egy vadidegennel- aki nem is olyan biztos, hogy vadidegen. Furcsa ez az egész, ezért nem is foglalkozok vele többe ma. Vagyis nem szeretnék, de valahogy a családom tudtára kell adnom, hogy mi történt ma.
- Nocsak, már is itt?- lelassítok a pad előtt, ahol a szőke srác terpeszkedik. Kezében megint kávé van, a cigi kilóg a szájából.- Mi történt? Még alig múlt el 9.
- Kirúgtak- a lehető legközömbösebb hangsúllyal közlöm, mire megpaskolja maga mellett a helyet. Körbenézek, de hülyeség azt gondolni, hogy esetleg Louis láthat, és rosszul esik neki, ezért mellé ülök.
- Szóval?- az utolsó slukknál mélyen beszívja a füstöt, majd lassan fújja ki, miközben a parázsló cigarettát elnyomja a fém pad lábánál, a csikket pedig elrejti a lábánál a nyirkos földbe.
- Szóval, mi?- újabb szálat vesz ki a zsebéből, és valamiért most nem undorít a szaga. Nem kellemes, de nem érzem azt, hogy felkavarná a gyomrom.
- Hogy vagy?- felhúzott szemöldökkel mered rám, miközben az öngyújtójával hatalmas lángcsóvát csapva meggyújtja a szájában lifegő dohányt.
- Ne vedd úgy a szívedre a történteket- rossz ötlet volt leállni vele, a szándék meg is van bennem, hogy felálljak, és tovább menjek, de visszatart. Nem ér hozzám, egyszerűen csak a szemembe néz. Olyan, mintha a tekintete az enyémbe akarna kapaszkodni, mintha egy láthatatlan lánccal odakötözne a padhoz. Mozdulatlanul ülök továbbra is mellette, farkasszemet nézek a megtestesült tragédiával.
- Sajnálom- tenyerével beborítja a kézfejem, bizalmasan közelebb hajol- Tudnod kell, hogy semmi közöm hozzá, és röstellem, hogy pont veled és pont akkor mindez megtörtént.
- Tudod, Noah, ma már hallottam elég 'sajnálom'-ot. Belefáradtam. Elvesztettem a munkám, és jelenleg azt sem tudom, mit csináljak. Komolyan, most megy tönkre a rövid és szánalmas életem- elkeseredek a saját szavaimon. 
- Munkát én is tudok adni, attól ne félj- hanyagul közli, majd közelebb húzódva folytatja- Ha meg nem akarod, hogy sajnáljanak, akkor ne vágj ilyen képet- ujjaival mosolyra húzza a szám, amin nem tudok nem felnevetni.- Sokkal szebb vagy így.
- Bolond vagy- elhessegetem a kezeit, de nem tudom befejezni a nevetést. mert zavarba ejtően közel ül hozzám és bárgyú vigyorral az arcán néz rám.
- Akkor, leszel az új pultosom, Am?
- Micsoda?- kipirult arccal kérdezek vissza, teljesen megdöbbenek.
- Jól hallottad. Szükségem van egy pultosra, és rád gondoltam. Remélem nem tartod borzalmas helynek a ND's-t, és ha másért nem is, de kárpótlásképp szeretném, ha ott dolgoznál- a végére teljesen elkomolyodik, a kezét nyújtja felém.
- Tudod mit? Rendben- elfogadom a kézfogását, de ehelyett a mellkasához von, karjait pedig szorosan a derekam köré fonja.- Te most komolyan megöleltél ahelyett, hogy kezet fognánk?
- Túl hivatalos- hallom, hogy visszatartja a tüdejéből kiáramlani akaró füstöt.
- Fújd már ki a füstöt, mert megfulladsz- elenged, ezt már a szemébe nézve mondom, és amint ez elhagyja a szám, szép lassan közénk fújja azt. Kecsesen kering a levegőben, egyfajta burkot alkot körülöttünk.
Nevetünk. Nevetünk, mert zavarban vagyunk, vagy mert már nincs mondanivalónk a másiknak mára. Csak másodpercekkel később töri meg a csendet Noah.
- Menj pihenni, mert este kezdesz- felsegít a padról, és elkísér a bejáratig.
- Te hogyhogy nem alszol ilyenkor?- mielőtt eltűnnék az ajtó mögött, muszáj megkérdeznem. Mindig is azt hittem, hogy egész nap pihen, hogy bírja az éjszakákat.
- Sajnos minden beszállítóm nappal dolgozik, nem hajlandóak az én kedvemért műszakot váltani, de majd alszom-mutató ujjával megpöcköli az orrom- Sipirc, mert álmos leszel!
Pillanatok alatt eltűnik, mintha ott sem lett volna, én pedig elindulok az emeletre. Talán mégis csak az újrakezdésről szól ez a nap, arról, hogy belevágjak valami egészen másba.




2 megjegyzés:

  1. Huha. Nagyon jooo. Nagyon imadom tenyleg. Alig varom a keddet!
    Xx, Jess

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! :)

      Örülök, ha tényleg tetszik, és borzasztóan jól esik, hogy mindig írsz nekem. :)
      Köszönöm. <3

      xx Lu

      Törlés