2014. 09. 25.

20. I do go out

Drága Olvasók!


Rettentően szégyellem, hogy csak most hoztam a folytatást, és amint látjátok, csak az első fele van kész.
Örömhír, átléptük az 5000-es látogatottságot! Elképesztő! Ezért is gondoltam arra, hogy meghálálom ezt azzal, hogy befejezem a részt.
Annyira izgulok, hiszen a következő héttől lesznek változások, eljön az a pont, ami egy jó darabig befolyásolni fogja a történéseket, így remélem nem haragszik meg rám senki, hogy annyira nem lett izgalmas :)

Legyetek rosszak,

xx Lu






Amelia Villain:

Hajnalban szinte magától kel életre a testem, anélkül, hogy megszólalna az ébresztésem. Oldalra pillantok, ahol élénk piros számok mutatják, három perc maradt negyed ötig. Onnantól kezdve, hogy kilépek az ágyból, a lábam visz előre. Gondolkodnom sem kell, csak kinyitok néhány ajtót, átlépek pár küszöböt, megcsap a frissen vasalt ruha illata, tisztaság, aztán már csak azt veszem észre, hogy alig pár perccel háromnegyed öt előtt már a termoszomat szorongatom, a kabátom már nem a szék háttámláján hever, én pedig teljesen útra kész vagyok.

- Jó reggelt, Mia- az előszoba falán lógó tükörben megnézem magam, mindenki más helyett üdvözlöm magam. Ez egyfajta szokásom, hiszen ilyenkor még az egész ház az igazak álmát alussza.
A tükörképemet meglátva viszont elborzadok. Arcom sápadt, még a smink sem képes eltüntetni a napsütés hiányát, valint az illetlen kis karikákat a szemem alatt. Szeretnék már egy kis meleget, madárcsicsergést, rügyező fákat. Gyűlölök fázni. Ilyenkor, amikor még álmos és fáradt is az ember, még inkább megérzi a hideget.
Halkan kilépek az ajtón, bezárom magam után és szép, lassú léptekkel indulok el dolgozni. Hozzászoktam már a magányos reggelekhez, és a lépcsőház minden egyes centijét ismerem, akár bekötött szemmel is kijutnék. Az ódon falak, az unalmas, szürke betonlépcsők, minden apró hiba és repedés az elmémbe égett. Egyetlen egy tényezőhöz nem sikerült még hozzászoknom.
- Jó reggelt!- egy vidám arc bukkan fel a lépcsőfordulóban. Noah olyan szélesen mosolyog, mintha nem épp most végzett volna a bárban, mintha nem lenne fent lassan 20 órája. Kipihent, látszólag eleven. Bezzeg én!
- Neked pedig jó éjszakát- megpróbálom viszonozni egy halvány mosollyal a kirobbanó jókedvét, kisebb-nagyobb sikerrel.
- Sietsz?- már épp nyitnám ki a lenti ajtót, hangjára összerezzenek. Nem számítok arra, hogy alig fél méterre áll mögöttem.
- Eléggé- nekem sincs ínyemre a lekezelő stílus, de jelenleg olyan kimerült vagyok, hogy legszívesebben átaludnám az egész napot, de amiért ezt nem tehetem meg, így viselkedek.
- Akkor elkísérlek egy darabon, hogy tudjunk beszélgetni- őszintén meglepődök rajta, de biccentek a fejemmel.
- Hogyhogy nem az alvás foglalkoztat ilyenkor?- minden lépéssel közelebb járok ahhoz, hogy végül megforduljak, hazamenjek, és elintézzem a mai napomat egy telefonhívással.
- Nem vagyok álmos, és nem akarom, hogy ilyenkor egyedül mászkálj- zsebéből egy csomag rágót vesz elő, és vagy három darabot magához is vesz.-Kérsz?
- Köszi, nem- még mindig csak egy visszafogott mosolyra telik tőlem, akármennyire próbálkozok.
- Nem tűnsz túl lelkesnek- szembe fordít magával, kezei a vállamra nehezednek. Megpróbál választ találni a fel nem tett kérdéseire a szememben.
Szegény fiú, ha tudná, milyen üres vagyok belül. Ha tudná, mennyire vágyom arra, hogy valaki más kutasson a fejemben, hogy valaki más kezei érintsenek meg, valaki más vigyázzon rám.
Leszegett fejjel szabadítom ki magam, és szótlanul haladok tovább a kereszteződés felé.
- Mia, baj van?- Noah ezúttal lenyugszik, megpróbál az én tempómhoz és lelkiállapotomhoz mérten viselkedni velem szemben,
- Nincs, csak egyszerűen nincs túl jó kedvem. Álmos vagyok, nem akarok menni dolgozni, hideg van, soroljam?- felhúzott szemöldökkel nézek rá. A hajnali fények lehetővé teszik, hogy lássam arcának néhány részletét: szemének vonalát és állának ívét tökéletesen ki lehet venni, s sziluettjének nagy részét.
Louis sokkal szebb. A szemei élénkebben csillognak, még akkor is, ha hulla fáradt. Bőre fakó, szeretem, hogy olyan érdes a tenyere, ennek ellenére, ha megölel, a világ legkényelmesebb karjai közt találom magam.
Nem szabadna erre gondolnom. Louis mégis csak Louis. Én pedig csak Mia vagyok, ideje leszállnom a földre, elfelejteni azt a csókot, és esélyt adni Noahnak.
- Ne haragudj- életem leghamisabb, mégis leghihetőbb vigyorát veszem fel, akár csak egy maszkot. Megengedem, hogy a derekamat átölelje, és így sétálunk tovább, bár az én kezeim továbbra is tehetetlenül lógnak a testem mellett.
- Mikor jössz le velem a bárba? Már nagyon szeretném megmutatni neked- gyermeki lelkesedéssel teszi fel a kérdést, ami valószínűleg órák óta foglalkoztatja, nem másképp a válaszom.
- Amint lesz rá lehetőségem, ígérem!- jobb kezem a mellkasom bal oldalára teszem, igyekszem hiteles lenni, az vagyok.- Holnap nem dolgozom, ma este lehet, hogy le tudok nézni.
Erre a válaszra igazán nem számíthatott, mert hirtelen a földbe gyökerezik a lába, még megszólalni is elfelejt. Hebeg-habog, én pedig figyelem, hiszen elképesztően aranyos.
- Figyelj, akkor..mit szólnál, ha..ahj- kezei végig szántják az arcát, mindhiába dörzsölgeti, nem képes a hozzá megszokott módon beszélni- Este, olyan 8 körül indulok.
- Akkor majd lent találkozunk, olyan háromnegyed körül - igyekszem utánozni az izgatottságát, persze úgy, hogy ne sértsem meg, szám az arcára nyomom, és egy csupán baráti gesztussal elköszönök. Ezzel finoman a tudtára adom, hogy az út további részét egyedül kívánom megtenni. Nem mintha képes lenne felfogni, mi történik körülötte, hiszen látszik rajta, mennyire ki van merülve, ami nem csoda.
A gondolat, mely szerint ma este (is) elmegyek otthonról, kissé feldobja a fáradt reggelt. Igazán érdekel, milyen az élet egy ilyen helyen, hiszen igen kevés alkalmam volt normális tizenévesként élni, a Noah bárjához hasonló helyeket pedig elvből kerülném normál esetben.
A mai napon semmi sem veheti el a kedvem, hiszen egyetlen egy dologra vágyom: jól érezni magam. Még sosem fordul elő, de nem pihenésre vágyom, nem arra, hogy elnyúljak az ágyamon, gondolkozzak, olvassak, vagy Louist próbáljam elviselni, mikor este felhív, és csak mondja és mondja. Leginkább azt érzem szükségesnek, hogy egy hosszú és fárasztó nap után leüljek, igyak valamit, és beszélgessek olyan emberekkel, akikkel még életemben nem találkoztam, és lássam, amint Noah a pult mögött áll, kiszolgálja az enyhén ittas vendégeket, telefonszámokat szerezzen, koktélt keverjen, csapoljon. Hirtelen vonzani kezd ez az érzés, hiszen ismeretlen. 
Izgulok, alig bírok egy helyben maradni. Amíg mindezek a fejemben cikáznak, teljesen nyugodtan állok a piros lámpánál. Fura, hogy minél inkább megőrülnek a gondolataim, vadabbnál vadabb képek villannak be, én annál komolyabb próbálok lenni a valóságban, nem vigyorogni, ha elmegy mellettem valaki. A kávézó ajtajának nyikorgása eszembe juttatja, milyen lehet, amikor mámorosan táncol az ember, a DJ pedig, egyfajta kínzásként, egy másodperc erejéig lelassítja a zenét, nyúzza, ettől a hideg futkos rajtam. Még szerencse, hogy a kinti hűvös levegőre foghatom a libabőrt, ami elég nyilvánvalóan látszik majd, ha leveszem a kabátom, és az egyen pólóm fog virítani rajtam. Amilyen gyorsan csak tudom, elpakolom a táskám és a többi holmim, és már megyek is vissza a vendégtérbe. Lepakolom a székeket- valahogy így nézhet ki Noah bárja hajlani 4 után-, áttörlöm az asztalokat, hiszen itt az éjszaka olyan csendes volt, hogy a por láthatatlanul szállingózhatott a bútorlapokra.
Mire mindennel kész leszek, már 7 óra. Jócskán múlik az idő, amikor az ember valahol teljesen máshol jár, miközben a dolgát végzi. A pultban lévő mini rádiót bekapcsolom, szinte alig hallhatóan szól a zene, miközben felkapcsolom az ablak melletti asztalok hangulatvilágítását, bekapcsolom a kávégépet, és sorra minden eszközt, amire csak szükség lehet a reggeli időszakában. Innentől kezdve felgyorsulnak számomra az események, egymásnak adogatják a kilincset a vendégek és az itt dolgozók, néhány órán belül megtelik a kávézó pincérekkel, asztalnál ücsörgőkkel, újságot olvasókkal, olyanokkal, akik véletlenszerűen beugrottak egy gyors és laktató reggelire, vannak azonban olyanok is, akik egyszerűen nem hiányozhatnak egyik reggelen sem, és már régi ismerősként köszönnek, ki kalapemelgetéssel, ki egy baráti integetéssel jelzi felénk, hogy megérkezett.
Ha fentről figyelné most valaki ezt a helyet, rengeteg apró hangyácskát látna, akik ide-oda sietnek, egy csomóban összetömörülnek, végül szétválnak, a szélrózsa minden irányába szaladnak tovább. 
Pontosan ilyen egy napom itt, úgy rohangálok végig egy műszakot, hogy csak a végén érzem meg, mennyire el tudok fáradni ebben, éppen ezért ér meglepetésként, hogy milyen hamar eljön a délután. Kapkodva elpakolok néhány dolgot a kávépultban, majd rohanok öltözni. Nem húzom az időt, pár perc alatt végzek és már nyikorog is a hátsó ajtó, ahol távozok. Kora tavasz lévén még jócskán elkel a sál és a dzsekim is jól összehúzom a szembe szél ellen. 
Nem szokásom zenét hallgatni a nyílt utcán, de úgy érzem erre van most szükségem. A dallam és a ritmus belekúszik a fülembe, türelmetlenül topogok annál a kereszteződésnél, ahol kora reggel még teljes nyugalomban várakoztam. Ütemre lépkedek, igyekszem minél hamarabb hazaérni, s egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy megszűnik a fülhallgatóból átszűrődő zaj, a telefonom minduntalan rezeg, és a telefonáló igen kitartó, hosszú másodpercekig tartó kicsengés után tudom csak megnézni, hogy ki keres.
A nevét megpillantva meglódul a szívem: miért most? Miért ő? Egyáltalán miért? Rossz hír? Jó hír? A felmerülő kérdések ellenére nem akar engedelmeskedni a kezem, csak nagyon nehezen veszem rá magam, hogy fel is vegyem, ne csak bámuljam a készüléket.
- Szia- alig van hangom, az a maradék is elcsuklik. Várom, hogy beleszóljanak, nem mintha nem dübörögne a fülem, alig hallom a hangokat, csak az ereimben buzgón zubogó vér visszhangzik bennem.
- Szia, Mia. Zavarlak? - erre mit mondhatnék? Hiszen zavarni éppen nem zavar. Azt pedig, hogy túl sok kedvem nincs a kínos beszélgetésünkhöz, valószínűleg nem érdekli: mikor volt olyan?
- Nem, mondjad- fáradságom ellenére megpróbálok úgy tenni, mintha nem épp munkából tartanék haza és nem az estén járna az agyam.
- Tudnánk találkozni ma este? El szeretnék búcsúzni, mielőtt elutazom - mielőtt elutazik. Nos igen, eljön egyszer az a pillanat, hogy elmegy innen, messzire, és csak nagyon sokára tér vissza, nekem még sem fáj. Hiányozni fog, de előbb vagy utóbb meg kell tanulnom nélküle élni a régi, megszokott életemet. Ugyan csábít egy vele töltött kora este, esetleg egy találkozó, az agyam mégis riadóztat, hogy nehogy lemondjam életem talán eddigi legizgalmasabb estjét.
- Nézd, Louis, jó lenne találkozni, de ma estére már van programom. Holnap délután ráérsz?- erre nagyon nem számíthatott. Mély levegőt vesz, szinte a bőrömön érzem a hűvös leheletét, ez csak a szél.
- Semmi esély nincs egy mai találkozásra?- annyira kétségbeesetten szól hozzám, hogy a szívem (már ha ez egyáltalán lehetséges) nagyobbat dobban. Egyszerűen megsajnálom, olyan elveszettnek tűnik így telefonon keresztül.
- Jó, végül is ráérek- mielőtt még befordulnék abba az utcába, ami szinte egyenesen haza visz, megállok és megfordulok a saját tengelyem körül- Hol találkozzunk?
- Itt állok az út másik oldalán, pattanj be a kocsiba- legszívesebben elküldeném a fenébe. Követ? Látja, hogy sietek. Mióta tudja, hogy meddig dolgozom? Mióta vár? Olyan kíváncsi vagyok mindezekre, de inkább nem kérdezősködök. Még nem. 
Kinyomom a telefont, válaszra sem méltatom, csak átszaladok a szemközti oldalra és, ahogy Louis kívánta az imént, az autó mellé állok.kitárom az ajtót, de ahelyett, hogy beülnék, csak bámulok a kormányon támaszkodó srácra. Tajtékzom a dühtől, és bár fogalmam sincs miért, mégis  teljesen tisztában vagyok azzal, hogy az utálatom Louis ellen irányul.
- Nem szállsz be?- anélkül, hogy a fejét megmozdítaná, felpillant a szeme sarkából. Csak akkor mozdul meg, amikor észreveszi, hogyan nézek rá.- Baj van?
- Baj? Az nincs. Hogy lenne? Végül is csak nyomozol utánam- magyarázatot várva felhúzom a szemöldököm.
- Nyomozni?- elneveti magát erre a kijelentésemre, és amilyen kedvesen csak tud, rám emeli a világ egyik legszebb tekintetét. Komolyan, mit csinálok?- Üldözési mánia? Ülj be, mert még megfagysz.
- Megint olyan vagy, mint amikor találkoztunk. Ilyenkor úgy nem szeretlek Louis- csapkodva ugyan, de beszállok az autójába, elnagyolt mozdulatokat teszek, mint akit igazán megsértettek és fel akarja rá hívni a figyelmet. Az ajtót most sem csapom be- akkor sem tettem.
- Te is olyan vagy- ingerülten kanyarodik ki a leállósávból, ami tulajdonképpen egy buszmegálló, de ebben a formában már rég nem használatos.- Mi  a franc bajod van, elárulnád?- kezei egyre jobban szorítják a kormányt, a gázt pedig folyamatosan adja, így a fák és a házak egyre gyorsabban suhannak el mellettünk. Félek.
Utoljára, amikor ilyen ideges sofőr mellett ültem, megütöttem a bokám, és ezt Louis nagyon jól tudja.
Szaporábban lélegzem, és is keresek valamit, amibe belevájhatom a körmeimet. Érzem, ahogy a hideg verejték folyik a hátamon, és hirtelen rám tör a remegés.
- Louis...- minden energiámat összeszedve pillantok felé. Arca elborult, azt gondolná az ember, nem is hallja meg őt, ha nem ismerné. Én viszont történetesen ismerem őt. Tudom nagyon jól, hogy tisztán hallja, hogy a nevén szólítom, ám ez kevés.- Louis, a francba is, állítsd le magad!- hisztérikusan csapkodom a karját, mire szép fokozatosan lelassít.- Ez mire volt jó? Őszintén!
- Mire volt jó az, hogy így viselkedtél velem? Mia, bántottalak én valaha, hogy ezt csinálod?- nem értem, miről beszél. Tekintetem össze-vissza cikázik az arcán, keresek egy jelet, ami elárulhatná őt, elhiszem a saját ostobaságom, miszerint csak viccel.
- Nem értem, mire célzol- gyenge hangszálaim segítségével ennyit préselek ki magamból. Félek.
Félek, hogy egyszer elveszítem ezt az embert, és nem csak azért, amit az utóbbi időben érzek iránta. Az a Louis is pontosan annyira fog hiányozni, aki akaratos, hisztérikus, önző, mint a gondoskodó, a felszabadult vagy az őrjöngő. Minden egyes porcikája hiányozni fog, de ezidáig még magamnak sem mertem bevallani, nem hogy még neki. Ami pedig a csókot illeti...nos, nem tudok másra gondolni, ha nem foglalom el magam. Amint megállok egy percre a munkában, bevillannak a képek, újra érzem karjait szorosan a derekam körül, kiráz a hideg, ajkaim bizseregni kezdenek. Minden vágyam, hogy egyszer józanul is így viselkedjen; öleljen magához, olyan szorosan, ahogy már szinte lehetetlen, ajkai kapaszkodjanak az enyémekbe, érezzem magamon a tekintetét, még akkor is, amikor nem tudja titkolni, karjai fonják körbe a testem. Csak erre vágyom, ám nem szabad. Ennek az egyszerű oka Eleanor.
Nem ismerem őt, de ennek ellenére nem óhajtok a boldogságuk útjába állni, hiszen mit áltatom magam? Eleanor szinte tökéletes, gyönyörű és okos, kedves, Louis teljesen bele van habarodva- az ilyen hamar meglátszik- ráadásul az ő történetük nem érhet végett. Itt nem.
- Válaszolj egyetlen egy kérdésemre, rendben?- csak bólintok, nincs kedvem megszólalni, mert könnyűszerrel elárulhatnám magam és a kusza gondolataim.- Megbántottalak téged azzal a csókkal?
Lefagyok. Hogyan kéne erre reagálnom.
- Nem..vagyis nem tudom- megrántom a vállam. Úgy érzem, rég elvesztem ebben az egészben.
- Csak egy egyszerű kérdés, az Istenért!- hirtelen rácsap a kormányra, beleremeg az egész műszerfal, én pedig még kisebbre húzom magam össze.
- Ne csináld ezt Louis, mert ijesztő- könnyektől csillogó szemmel utoljára ránézek, mielőtt kiszállnék mellőle- Remélem jól fogod érezni magad a turnén.
- Mia, ne menj el, kérlek- hallom a hátam mögül, hogy kikapcsolja a biztonsági övet, de nem érdekel. Becsapom az ajtót, és visszafele kezdek el sétálni. Magam mögött akarom hagyni ezt az egészet. Menjen csak el, pihenjük ki egymás társaságát, aztán ha visszajön, egy kis szerencsével még emlékezni fog a nevemre.
Elkapja a karom, de kirántom a szorításából. 
- Engedj el- nem követelőzök, egyszerűen csak megkérem rá, és megteszi. Csalódottan, de elenged.- Vigyázz magadra.
- Hiányozni fogsz, nagyon- sóhaj, hajigazítás, kérlelő tekintet. Nem dőlök be neki. Soha többé.
- Te is- jobban, mint gondolnád. Ezt már csak magamban teszem hozzá, és végre elindulok haza.
Teljes érdektelenséget mutatva haladok előre, az egyik sarkon balra, a következő kereszteződésnél jobbra, majd egyenesen, végig az úton, át egy parkosított területen, néhány teret elhagyva, de hazaérek.
Fáradtan dobom le magam az előszobába. Annyi energia sem maradt bennem, hogy elvonszoljam magam a legközelebbi székhez, egyszerűen leülök a bejárati ajtó tövébe, és halkan sírdogálok.
Louis olyan érzelmeket váltott ki belőlem az elmúlt fél órában, amit még soha nem éreztem. Még nem voltam ennyire mérges, nem szerettem ennyire, és nem voltam ilyen mértékben csalódott egyszerre.
Remélem hamar eljön a 19:45.
Újra eszembe jut az ígéretem, és elhatározom, hogy én akkor is jól fogom magam érezni, nem számít semmi. Viselkedhet akárhogy Louis, nem fog érdekelni. Miért kellene nekem függenem tőle? Ő nekem senkim, nem mondhatja meg, hogyan éljem az életem. Igen, szörnyű lesz nélküle, de túl fogom élni. 19 évet éltem nélküle, még ugyan ennyit ki fogok bírni, vagy többet.
- Kit akarok én átverni?- magamnak teszem fel a kérdést, a válasz pedig egyszerű: saját magamat.
Összeszedem magam, letörlöm a könnyeimet és elkezdek készülődni. Vacsora az ikreknek, Melinek és Samnek, Mitch leinformálása, gyors zuhanyzás és öltözés.
Pontban háromnegyed nyolckor pedig már indulásra készen indulok el a lépcsőházban, ami szinte kong az ürességtől, mint mindig. Lent az ajtó mögött már vár rám Noah. A korlátnak támaszkodva mélyeket szippant a cigijéből, míg másik keze lazán lóg a zsebébe. Amikor meglát, széles vigyor terül el az arcán, eldobja az idő közben jócskán leégett csikket és néhány lépést tesz felém, így a köztünk lévő távolságot minimálisra csökkenti.
- Szia- még mindig mosolyog, csak áll velem szemben, azt sem tudja mit kéne csinálnia. Megkönnyítem a dolgát és az arcának mindkét oldalára adok egy-egy, kissé szájfényes puszit.
- Szia, hogy vagy?- palástolni az érzelmeket, ebben egyre jobb vagyok. Kedvesen és mosolygósan faggatom a mai napról, miközben szép lassan elindulunk a parkolóba, ahol a motorja áll. Beszéltetem, ameddig csak tudom, abból baj nem lehet. Egyszer csak a kezembe nyom egy bukó sisakot, de miután látja értelmetlen arckifejezésem, óvatos mozdulatokkal a fejemre húzza, eltűrve néhány apró hajtincset, és természetesen az arcom megsimítása sem marad el. 
- Ugye nem fogsz félni?- félig hátrafordulva segít fel maga mögé, kezeimet a karjai alatt a mellkasára vezeti.
- Félnem kéne?- a feszültségemet leplezve kacarászom, pedig egyáltalán nincs ínyemre ez az egész. Ha száguldozni fog, biztosan gyalog jövök haza.
- Biztonságban leszel, ne aggódj- hát hogyne. Így kezdődik a játék, amibe vakon belemegyek, anélkül hogy használnám az agyam. Megbízok valakiben, aki még az sem biztos, hogy itt lakik, mert csak olyan helyen láttam, ahol bárki megfordulhat. Elmegyek az éjszakai életbe vele, önkánt és dalolva.


A motor felbőg, és elindul. Nem száguldozunk, ennek ellenére hamar odaérünk a helyszínre, ahol már javában villódznak a fények, dübörög a zene, a bejáratnál pedig kígyózó sorok állnak.

- Mindig ilyen sokan vannak?- próbálom túlkiabálni a zajt, szerencsémre Noah vagy hozzászokott már ehhez, vagy csak nagyon jól olvas szájról.
- Általában telt ház van- ő is fennhangon beszél, miközben maga után húz az egyik oldalsó bejárathoz.
Többen jó ismerősként üdvözlik, és nekem is odaköszönnek, bájos mosolyt küldenek felém, a lányok többsége megsimogatja a hajam és bátorítóan néznek rám, néhányan kacsintanak. Kellemetlenül érzem magam ettől, de viszonzok minden kedvességet egy-egy integetéssel vagy puszival. Hirtelen annyi nevet kellene megjegyeznem, hogy azt sem tudom, végül engem hogy hívnak.
- Ülj le ide, én addig hozok valamit inni- Noah elnavigál a pult melletti, félreeső részhez, ahol alacsony műbőrgarnitúra terül el, hozzá hasonló magasságú asztallal. Lepakolja az otthagyott poharakat, benyúl a bárpult mögé és előhalássza az asztalok letörlésére szolgáló hangedlit.- Mit szeretnél? Sör, koktél, vagy valami ütősebb?
- Attól tartok egy sörnél többre nem fogja futni ma este- zavartan nevetek rá, mire válaszként csak belepuszil a hajamba a homlokom feletti részen.
- Ne aggódj, ma a vendégem vagy, és már tudom is, hogy mit hozok- bohókásan kacsint egyet, és eltűnik a fa bútorlap mögött. Lekap a függő poharak közül egy öblös tulipánhoz hasonlót, zúzott jeget szór bele, majd sorra nyitogatja és pakolgatja  az üvegeket. Alig hiszek a szememnek, egyrészt azért, mert pillanatok alatt elkészít egy gyönyörű narancs színben pompázó koktélt, másrészt azért, mert legalább három vagy négyféle tömény szeszt kevert össze nekem.
- Megtudhatom, hogy mi ez?- kíváncsian pislogok felé, önelégült mosolyát látva viszont elkap a lelkesedés.
- Zombie- közli egyszerűen- szerintem az egyik legfinomabb koktél. Ha nem ízlik, csinálok másikat!
- Amilyen gyönyörű, biztosan sikerül majd meginnom, köszönöm szépen- akaratlanul is megfogom a kezét, amivel az előttünk lévő üveglapon dobol.
- Remélem, hogy ízlik majd- valamelyest megnyugodva kér elnézést, és beáll néhány percre a pultba. 
Miközben kiszolgál, kortyonként tüntetem el az italomat, és egyszer csak arra eszmélek fel, hogy az üres poharat forgatom az ujjaim között, Noah pedig felém tart, ezúttal egy áttetsző, de enyhén zöldes árnyalatú löttyel.
- Látom, mégis csak finom lett- kiveszi a kezemből a poharam és az újat adja oda helyette- Ez is a ház ajándéka, csak aztán nehogy a fejedbe szálljon- újabb kacsintás, majd néhány pillanat múlva már szorosan mellettem ül.
- Azt hiszem, ezzel elkéstünk- egy teljesen új világban érzem magam, a testek a látóteremben csak egyre inkább elmosódnak, a végtagjaim egyszerre ólomsúlyúak és pillekönnyűek. 
Úgy érzem, elkezdek végre élni.












Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése