12. The more I know you, the more I trust you

Drága Olvasóim!

Ez egy viszonylag rövid bejegyzés, ne haragudjatok, de nem akartam másképp lezárni ezt a részt. Nagyon nehéz volt elhatároznom, hogy egy ilyen múltú lányt alkossak meg, és most furcsán érzem magam, hiszen mindig rosszul élem meg, ha bántalmazásról van szó.
Mielőtt még bárki belevetné magát a részbe, szeretném, ha ezt figyelmesen elolvasnátok:
Az erőszakot minden formájában bünteti a törvény. A gyermekek és a nők ellen elkövetett bűncselekmények száma a világon óráról órára növekszik. Ha bárki ehhez hasonlót észlel, vagy része van benne, kötelessége értesíteni a hatóságokat. Magyarországon a NANE segítségét kérheti minden bántalmazott. Kérlek titeket, nagyon vigyázzatok magatokra, és merem remélni, hogy senkivel nem fordul elő hasonló eset.

!!! Ez egy kitalált történet, nekem szerencsére semmilyen kapcsolatom sincs erőszakot elkövetővel, a cselekményt magam alakítom és ha valakit sért a fejezetben ismertetett eset, vagy kellemetlenséget okoz, akkor nagyon sajnálom.!!!

xx Lu

Amelia Villain:

-Tizenhat voltam, Thomas pedig majdnem tizenkilenc. Sosem gondoltam volna, hogy ez megtörténhet, bár, azt hiszem, senki se számít erre, csak aki paranoiás. Annak kellett volna lennem, vagy csak egy kicsit kevésbé naivnak. Azt hittem, a miénkhez hasonló kapcsolat teljesen normális, ha az embernek van egy bátyja. Szerettem őt, legalább annyira, mintha édes testvérek lettünk volna, sok mindent tanultam tőle, vigyázott rám. A suliban, többek közt ezért sem volt semmi problémám, mert tudta mindenki, ha belém kötnek, akkor Tommal húznak ujjat, annak pedig sosem volt jó vége. Számtalanszor tartotta a hátát értem, mert visszaéltem néhányszor azzal, hogy engem nem bánthat senki, többet ült az emeleti irodában, mint maga az igazgató, emiatt nem vették fel arra az egyetemre, ahová igazán sok esélye lett volna bejutni, mert túl sok volt a fegyelmije. De nem bánta, mindig azzal vigasztalt, hogy úgy sem tudta volna fizetni a tanulmányait, akkor meg legalább érezzük jól magunkat, amíg megtehetjük- tartok némi szünetet, de épp csak annyit, hogy vehessek néhány mély lélegzetet, és már folytatom is- Aznap este szakított vele a barátnője, amitől teljesen kikészült.Amikor hazaért, tört, zúzott, nem is lehetett hozzá szólni. Miután berobogott a szobánkba, anya felhívott, hogy siessek haza, mert baj van. Azon nyomban eljöttem a pályáról, buszra szálltam és rohantam haza. A lakásba beérve Mitch fogadott, de meg sem várva a figyelmeztetését, egyenesen Thomas után kutatva mentem a saját fejem után, félrelökve a nevelőapám. Sírt. A szobánk fel volt dúlva, mindenfelé könyvek és párnák hevertek, valamint a barátnőjével közös képük, darabjaira hullott keretben, a dohányzóasztalról leesve.

Úgy érzem, képtelen vagyok tovább mesélni a történteket, mert már csak az van hátra, hogy Louis megtudja, miként alázott meg Thomas azon az estén. Kezem a combomon pihentetem, pontosan ott, ahol az övcsatja felsértette a bőröm, ezzel örökre nyomot hagyva maga után. Nem tudom, miként folytathatnám, a szemeim alsó vonalában maró érzés fut végig, de egyetlen egy könnycseppet sem ejtek. Fáj, de csak belülről. Tépegetem egy darabig a körömágyam környékén a bőröm, de tudom, nem halogathatom ezt sokáig. Ha már belekezdtem, el kell mesélnem a történetet, így Louis megtudja, amit tudni akar, attól függetlenül, hogy most már igazán kitalálhatta a történteket.

- Mia...

- Ne, Louis. Minden rendben van-fogalmam sincs, hogyan kéne folytatnom. Talán lényegtelen részletnek tűnik az eső, hiszen Londonban már szinte nevetséges megilletődni ettől az időjárástól, mégis, ez az, ami a legélénkebben megmaradt az emlékeimben- Szakadt az eső, fáradt voltam a tanulás és az edzés miatt. Thomas csak mesélt és mesélt, be nem állt a szája. Figyeltem arra, amit mond, de elkalandoztam, és csak azon járt az eszem, hogy miért? Miért hagyta ott őt ez a lány, amikor annyira...szerették egymást. Aztán már csak arra eszméltem fel, hogy maga alá gyűrt. Először féltem. Tiltakoztam, ahogy csak tudtam, megpróbáltam megállítani őt, később már erőm se volt hozzá, aztán a nagy ijedtségtől ájuldozva hagytam, hogy azt tegyen, amit akar. Pedig ellen akartam állni, sikollyal, erővel, rugdosással, üvöltéssel, észérvekkel, de egyszerűen nem..szóval, nem sikerült túl fényesen, hiába próbálkoztam, a testem nem engedelmeskedett többé. Mikor végzett velem, egyszerűen fogott, és kidobott, utánam hajítva a rongyosra szaggatott gönceimmel. Megszégyenítve éreztem magam, véresen, koszosan, bőrig ázva zokogtam legalább..nem is tudom, talán fél órámba telt, mire sikerült annyira összeszednem magam, hogy eljussak Greg lakásáig. Ő segített akkor rajtam, emlékszem, teát főzött az éjszaka közepén, tiszta ruhát keresett nekem, én meg csak szótlanul ültem a nappaliban. Kifésülte és megszárította a hajam, felhívta anyukámat, hogy nincsen semmi bajom, nála vagyok. Megpróbált rávenni, hogy egyek néhány falatot, de képtelen voltam tenni bármit is, egyre csak sírtam és sírtam, amíg valahogy el nem aludtam. Másnap az első utunk a rendőrségre vezetett, feljelentést kellett tennem az ellen az ember ellen, aki egykor mindennél fontosabb volt és akit a legjobban szerettem. Undorodtam mindentől és mindenkitől, nem engedtem, hogy Gregen kívül más férfi akár csak egy méterre is megközelítsen. Hisztizni, toporzékolni akartam, a földön rángatózva üvölteni, hogy miért történt ez és mivel érdemeltem ki, de nem mozdultam, csak belül dúltam, kívülről csak egy megszeppent őzikéhez hasonlíthattam. Végül aláírtam a vallomásomat, amiről fogalmam sincs a mai napig, hogyan voltam képes lediktálni, nem emlékszem arra, hogy megszólaltam volna, utólag visszaolvasva pedig csak még szörnyűbb volt, mert annyira részletes eseményleírást vártak tőlem, amilyet csak tudtam. Ez legalább sikerült.

Kifújom az összes levegőt, ami a tüdőmben maradt. Louis csak ül, várom, hogy reagáljon valamit, hogy szólaljon meg, vagy csak mozduljon meg végre, de semmi. Üveges szemmel mered előre, és egészen biztos vagyok abban, hogy nem engem lát. Rám néz, de nem lát, csak peregnek a képek előtte, ahogyan ő látja, ahogyan ő képes mindezt elképzelni és nagyon remélem, hogy nem izgatja fel magát túlságosan. Kezei ökölbe vannak szorítva, ujjai már elfehéredtek. Megrémiszt a tudat, hogy ennyire felkavartam őt ezzel az egésszel, és nem gondolom már jó ötletnek, hogy ilyen hirtelen avattam be őt mindenbe. Kár bánkódni, visszaszívni nem tudom a szavaimat, ezért csak tenyerem közé fogom kezeit és óvatosan végig simítok a kézfején párszor, hátha ettől megnyugszik valamennyire.Ne haragudj, nem kellett volna ezt így rád zúdítani- kételkedek abban, hogy értené a szavaimat. A hangom olyan gyenge, mint már nagyon régen, aggódó tekintetemmel végre találkozik tisztán ragyogó, mélykék szeme és lazulni kezd a szorítás az ujjpercei között.

- Ha bármit tehetnék azért, hogy meg nem történtté tehessem, esküszöm, mindent elkövetnék érte. Mia, én..nem is tudom, mit mondjak.

- Nem kell mondanod semmit- az élesen beszívott levegő jótékony hatással van a fájdalmaimra, az oldalamhoz kapok és akaratom ellenére kibuggyan egy kövér könnycsepp a szememből- Nekem már az is nagyon sokat jelent, hogy meghallgattál, és nem ítélkezel felettem.

- Miért tenném? Te jó ég! Kislány voltál, aki nem érdemelt volna meg egy bántó szót sem, nem hogy ezt- úgy érzem, Louis karjai közt vagyok a legnagyobb biztonságban. Az illata alattomos módon kúszik az orromba, eltelítve minden érzékemet az édeskés, mégis friss parfüm illattal.

Megerednek a könnyeim, egyik után bukkan elő a másik. Némán pityergek és ösztönösen keresek menedéket az ölelésében a vállaiba kapaszkodva. Még egy jó darabig itt szándékozom maradni, így, kizárva a külvilágot. Louis puszta jelenléte is támogat és gyógyítja a lelkem. Hallgatom, ahogy légzésünk valamennyire lelassul, végül Louis töri meg a csendet.

- Nagyon fáj?- hirtelen nem igen értem, mire gondol. Kissé elhúzódok tőle, kimászok az öléből és egyszerűen mellette kuporodok össze, lábaimat felhúzva a mellkasomhoz.

- A sebem? Igen. De így néha jó, mármint ha így ülök. Pokolian csípi a bőröm a ragasztó- megigazítom a póló alatt a sebtapaszt, amivel leragasztották a kötést. Úgy érzem, sejtenként esek szét.

- Hagyott itt a doki fájdalomcsillapítót- mielőtt megállíthatnám, felpattan és eltűnik a konyha irányába, ahonnan néhány furcsa nesz kíséretében előkészíti a gyógyszert és tálcára téve, egy pohár vízzel együtt mászik vissza a kanapéra.

- Nem kell kiszolgálnod, járni tudok még- megpróbálom oldani a hangulatot, de nem látom rajta a változást- Louis, kérlek, ne emészd magad emiatt. Megtörtént, igen. Borzalmas, de nem tudunk mit tenni. Nem szeretlek szomorúnak látni.

- Ne haragudj, de nem sikerült még felfognom teljesen- a kezembe nyomja a pirulákat és a poharat, amikor látja, hogy szinte teljesen hidegen hagy.- Vedd be, jobb lesz.

Elveszem a kezéből a vizet és apró kortyokat iszok belőle, miközben beveszek egy szem gyógyszert. Érzem a keserű utóízt, amitől kiráz a hideg, majd a táskám után kutatva elkezdek készülődni, elvégre, nem maradhatok örökre Louis nyakán, így is rengeteget tett értem az elmúlt napban.

- Louis..haza tudnál vinni?- szégyellősen pislogok rá, immáron kezemben a táskámmal. Ekkor veszem csak észre, hogy milyen csámpásan sikerült megállnom, hogy milyen jó illata van a ruháimnak, hogy ez az öblítő az, amitől Louis illata olyan megnyugtató, és hogy a legjobb barátom a döbbenettől eltekintve, milyen vidám ma. Az elmúlt időszakhoz képest szinte ragyog!- Vagy..van esetleg valami, amit nem mondtál el?

- Persze, el tudlak vinni- egy féloldalas mosoly kíséretében felhúzza a cipőjét és kabátot vesz- Majd a kocsiban mesélek.

Egyáltalán nem számítottam arra, hogy tényleg történt valami, reflexből kérdeztem rá, most viszont annál izgatottabban ülök a kocsiba. Bekötöm magam, és megvárom, míg Lou is csatlakozik. Egészen addig sikerül tartania a száját, míg ki nem áll a garázsból. Mikor egyenesbe hozza az autót, és lassan megindulunk a külváros felé, kimondja azt a mondatot, amire már rég óta vártunk. A szívem egyszerre dobban meg és szűnik meg működni, és majd' kicsattanok a boldogságtól, a korábbi rossz hangulat, mintha köddé válna.

- Ma volt nálam Eleanor- kisfiús vigyora arról árulkodik, hogy nem sikerült rosszul a találkozójuk, de jobban belegondolva, már egyáltalán nem érzem a felhőtlen boldogságot.

- Ma?- el tudom képzelni, mit gondolt. Louis ágyában egy vadidegen lány, akinek ráadásul a ruhái a ház különböző pontjain száradnak. Ez több, mint kellemetlen.

- Reggel hívott, hogy elugrana néhány holmijáért, én meg..te jó ég, Mia..szeret!- a kelleténél hangosabban jegyzi meg mindezt, én pedig ijedtemben ugrok egyet.

Mivel nem igazán tudom, hogyan kéne erre reagálnom, inkább csak hallgatom, mit mond. Végig vigyorog, kezeivel gesztikulál, és elkezd hadarni. Többször rá kell szólnom, hogy az utat nézze, és ne engedje el a kormányt, de mindig csak leint, hogy most nem képes arra, hogy józanul gondolkodjon, végül csendben maradunk.

Észrevétlenül kerülünk egyik percről a másikra az ismerős környékre, ahol mindent beborít a saras hó, a letaposott járdákon foltokban látszik a feltört beton, a játszótereken fiatalok gyülekeznek, és gyanakodva figyelik a méregdrága sportautót, ami csigalassúsággal gurul be a parkolóba.

- Boldognak látszol- jelentem ki nemes egyszerűséggel. Valahogy mindig is úgy képzeltem, hogy tartósan boldoggá tesz majd, ha ez bekövetkezik.

- Reményt adott- fordul felém Louis, miután leállítja a motort a lakásunktól nem messze.

- Csak ne rohand le őt egyből- nevetek, hiszen néha olyan akaratos tud lenni, mint egy kölyök, és túl gyorsan átgázol mindenen gondolkodás nélkül.

- Arra gondoltam, hogy segíthetnél- olyan ártatlanul néz rám, hogy megesik rajta a szívem, hiába ígértem meg magamnak már vagy ezerszer, hogy nem keveredek bele jobban az Eleanor-Louis ügybe. Mondjuk, a ma délelőttel nem sikerült ezt betartanom.

- Én!? Miben tudnék pont én segíteni neked?- nevetnem kell, és alig bírok kiszállni az autóból, így inkább ülve maradok.

- Ne nevess! Bombabiztos ötletem van- elszántnak tűnik, még sem sikerül teljesen meggyőznie erről a „bombabiztos” tervről.

- Halljam...- visszacsukom a kocsiajtót és megadva magam, teljes felsőtesttel felé fordulok. Mielőtt teljes mértékben neki szentelném a figyelmem, megigazítom a kötést az oldalamon, mert hirtelen minden szempontból kényelmetlenné vált és legszívesebben letépném magamról, a bőröm ég és viszket körülötte, megőrülök tőle.

- Te nő vagy- erre az evidens kijelentésre csak felhúzom a szemöldököm és egy 'hú' kíséretében engedem, hogy folytassa.- Mia, kérlek!

- Ne haragudj, de ezt úgy mondtad, mintha legalább egy geokémiai felfedezést tettél volna!

- Félretennéd a cinizmusodat?- látom, hogy nem haragszik, viszont rájön, hogy nem a legmegfelelőbb hangsúllyal mondta mindezt a női mivoltomról- Te tudod, hogy mi kell egy nőnek, hogy mi esne jól neki, ráadásul majdnem egy idősek vagytok.

- Igazad van, viszont azt a csekélységet elfelejtetted, hogy nem hogy nem vagyunk barátnők, de könyörgöm, Lou, még nem is találkoztunk soha. Legalábbis, na érted!- még mindig fogalmam sincs arról, hogyan tudnék én segíteni neki, de annyira határozottan lép fel minden ellenérvem ellen, hogy esélyem sincs visszautasítani, ráadásul kötelességemnek érzem, hogy végre tegyek valami igazán fontosat érte, amitől tényleg jobban fogja magát érezni. Ha nem is lesz sikeres az akciója, akkor is, legalább tudja, hogy mellette leszek, akkor is, ha épp arra készül, hogy teljesen hülyét csináljon magából. Nem egy, nem kettő ember, de legalább a fél világ előtt.

- Tudom, tudom..na mindegy, ez még ráér, viszont bent várnak minket!- olyan lelkesen indulunk el a lépcsőházhoz, mintha legalább egy éve nem láttuk volna a testvéreimet.

Jó tudni, hogy Louis ennyire elfogadja a húgaimat, álmomban sem gondoltam volna, hogy valaki képes lesz elviselni ennyi kislányt, mert akármennyire is szeretem őket, nagyon fárasztóak és bele sem merek gondolni, hogyan jutott el Minnie odáig, hogy Liam megkérje a kezét! Ha csak nem fordítva történt, mert akkor az még inkább izgalmas. Az pedig, hogy Louis és Sam ilyen jóba vannak, az külön csoda. Még soha egyetlen olyan embernek sem sikerült a közelébe kerülnie, aki nem a család tagja, hiába volt nálunk bárki, jobb esetben Sam egyszerűen nem vett róla tudomást, rosszabb esetben pedig üvöltött, amikor meglátta az illetőt. Louis viszont valamivel nagyon megfogta őt. Fogalmam sincs mivel, de az elmúlt hetekben Sam többször kereste rajtam Louist, „az autós fiút”, mint az apját, ami valahol rémisztő. Örülök, hogy Louis az életem részévé vált, még ha az elején a hátam közepére sem kívántam volna.

Sok mindent megtanultam ez alatt az idő alatt, többek közt azt, mennyire rossz emberismerő vagyok. Mikor először találkoztunk, azt gondoltam, Louis csak egy nagyképű seggfej, aki bájosan vigyorog a húgom szobájában a falon, de felmentésre van szüksége életből, mert a bankkártyája és a hírneve nélkül semmire sem megy. Ehelyett megismertem egy igazán érzelmes fiút, akinek nincs sok mindenre szüksége, csak arra, hogy ne utasítsák vissza- még akkor sem, ha néha gyerekes módszerekkel veszi rá a körülötte lévőket arra, amire ő akarja. Két lehetőség jut eszembe: vagy jól irányít, vagy én vagyok manipulálható. Fogalmam sincs, egy dolog biztos, különös ereje van, és a komoly beszélgetéseink ellenére még mindig úgy gondolom, hogy Louis a valaha volt legviccesebb ember a környezetemben, és hálát kéne adnom érte minden áldott este, mert ő tényleg egy kincs.