10. Dr. Tomlinson

Drága Olvasóim!

Íme megérkezett a folytatás, ami eredetileg az előző részhez tartozott, de jobbnak láttam lerövidíteni, és véleményem szerint önállóan is megállja a helyét.
Nagyon úgy tűnik, hogy ha a szabadnapom véletlenül nem keddre esik, akkor ilyen korai 3/4 1-es feltöltések lesznek. De legalább, mire felébredtek, ill. ha fent maradtok ti is, rendelkezésetekre áll a friss fejezet. :)

Jó olvasást, és bátran írjátok le a véleményeteket!

xx Lu

Amelia Villain

Fáradt vagyok, és kimerült. A lehető leglassabban nyitom ki a szekrényt az öltözőben, és meg sem szólalok. Nincs hozzá kedvem. Lomhán kihúzom a táskám, és a levetett mezem belegyűröm. Előhúzom a törölközőm és a tiszta ruháimmal a hónom alatt elindulok a zuhanyzó irányába.

A többiek fecsegnek, és megvitatják, mennyire jó, hogy végül nyertünk. 1-0. Micsoda eredmény! Remekül játszottunk! Gratulálok Mia! Elegem van ebből, minden, amire vágyom, az a forró víz, amit hosszú percekig folyatok magamra, mielőtt a tusfürdőmért nyúlnék.

Az orrom megtelik a friss tavaszi virágok illatával, és végeláthatatlannak tűnő fürdéssé válik az amúgy három perces tusolásom. Csak akkor vagyok hajlandó kikászálódni a kabinból, amikor már elviselhetetlen a bordáimba nyilalló fájdalom. A sebem felé irányul véletlen a zuhanyrózsa, és a belőle kilövellő vízsugár feltépi a vart a tetején. Felszisszenek, de a csobogás elfojtja a jajveszékelést. Elzárom a vizet és a törölközőm azonnal az oldalamhoz nyomom. Pillanatok alatt átvérzik, és hatalmas vörös cseppek potyognak a lábaim mellé. Addig szorítom rá a frottírt, amíg alább nem hagy, és óvatosan felöltözök. A szennyes ruhám begyűröm a már levetetett felső mellé, és a törölközőm is, hogy ne láthassák, mekkora a baj.

- Majd találkozunk- egy gyenge intést és kimerült mosolyt küldök a csapattársaim felé, akik hajukat igazítják, vagy pakolásznak, és kilépek a folyosóra.

Lustán tipegek előre, ki kell tapasztalnom, hogyan kell lépnem, hogy ne látszódjon a fájdalom az arcomon, de ne is legyen kényelmetlen. Gyenge próbálkozásaim közepette tűnik fel egy kisebb csoport velem szemben, akik a lelátó melletti lépcső felől közelednek felém. Az ismerős arcok láttán feldobódok valamennyire, de a lélegzetvételeimet még mindig rendszabályoznom kell a fájdalom elkerülése érdekében.

- Csöppök!- Erőtlenül kiáltom el magam, és leguggolok. Nem tűnik túl jó ötletnek, és biztos lesz kevésbé fájdalmas pillanatom a hátralévő életemben, de most még ez sem számít, hiszen négy bájos arcocska fészkeli be magát az ölelésembe, szétfeszítve ezzel a karomat. Nevetnek, örülnek, és ez engem is boldoggá tesz.

Felpillantva meglátom Louist, mögötte a többieket. Felegyenesedek, és miután biztonságban tudom minden körülöttem rohangáló testvérem, elé lépek.

- Ügyes voltál, már majdnem jobb, mint én- a kijelentését követően meglököm a mellkasánál, és szélesen vigyorogva reagálok.

- Hé, azért lehetne kisebb az arcod- megölel, és ez már sokkal fájdalmasabb. Alkarja pont a bordám vonalában szorítja felsőtestem az övéhez, és ha nem is hallatnám a kellemetlen érzés hangját, akkor is észrevenné, hogy valami nem okés.

- Mia, neked véres a felsőd- kezem a szájára tapasztom. Nem akarom, hogy meghallják mások is, pláne nem olyanok, akik még alig ismernek, vagy a kistestvéreim.

- Tudom- fogaim közt préselem a szavakat, és erőltetett mosollyal kerülöm ki őt, hogy a többiekhez is oda tudjak menni köszönni.

- Jók voltatok- Niall olyan hirtelen ránt magához, hogy szinte beleesek a karjai közé. Hatalmas szerencsémre társaihoz hasonlóan, ő is a nyakamnál fogva ölel magához, legnagyobb meglepetésemre még Harry is őszinte gratulációját fejezi ki, habár tudom, eleinte nagyon féltette tőlem Louist.

Talán mára világossá vált mindannyiuk számára, hogy akkor, amikor még a széltől is óvták Lout, és legszívesebben elzárták volna előlem, akkor éreztem a legkevésbé azt, hogy szükségem lenne rá. Ostoba voltam, minden egyes alkalommal, amikor azon morfondíroztam, ő miért kapott többet. Minden egyes gondolatom, ami arra irányult, hogyan kéne kiiktatnom az életemből, hiba volt. Louis...Louis a barátom. A legjobb, és az egyetlen. De őszinte, és tiszta a barátságunk, nem alapszik sem pénzen, sem kényszeren. Ennek talán így kellett lennie, és amíg neki arra van szüksége, hogy fogjam a kezét, addig megteszem, és ha valamikor azt mondja majd, hogy nem tart igényt tovább rám, akkor pedig elengedem, és valahol, mélyen, legbelül büszke leszek, hogy egy ilyen ember valaha a barátjának tekintett. Hiszen, mit áltatom magam? Louis egy szupersztár, attól függetlenül, hogy most „pihen”, és szabadságát tölti, ő attól még hamarosan elindul körbejárni a világot, felfedezni más kultúrákat, és biztosan szüksége van a családjára.

- Ne haragudj, hogy csak ilyen rövid ideig lehettünk itt- köszön el Liam, akinek a kezét még most is szorongatja Minnie.

- Ne viccelj, köszönöm, hogy eljöttetek, és hogy vigyáztatok ezekre a kis ördögfiókákra- a mondatom végére az ikrek felkapják a fejüket és rosszallóan néznek rám.

- Liam azt mondta, feleségül fog venni!- Minnie tesz egy lépést előre, még mindig szorongatva az említett kezét.- Pontosan azért, amiért ilyen kis..mit is mondtál?

- Lázadó- segíti ki az újdonsült vőlegény, én pedig nem tudok mit kezdeni az információval, így mint aki teljesen elképed, úgy válaszoltam.

- Oh, igen? És Liamnek mondtad már, hogy bizony akkor te nem fogsz felvenni soha rózsaszínt meg csillogósat? Mert tudom ám, hogy te csented el a fekete pólóm, hogy menyasszonyi ruhát csinálhass a babádnak.

- Azt hiszem, ettől eltekinthetünk, ha az esküvőről van szó- Liam lehajol leendő arájához, és egy cuppanós puszit nyom a homlokára- Majd találkozunk, hercegnő!

- Szia!- cserfesen meglibbenti a fejét, aranybarna haja csak úgy repül a levegőben és a tenyerébe nyomott puszit elküldi légi postán a nála jóval magasabb srác felé. Kétség sem fér hozzá, tudja, mitől döglik a légy.

Molly csak szégyenlősen néz körbe-körbe, aztán megállapodik a cipője orrában, és szinte kapaszkodik a mellette álló fiúba. Ő sokkal visszahúzódóbb a húgánál, és Zayn, zord külseje ellenére az egyetlen, akinek megengedi, hogy akár egy pillantást is vessen rá. Csendes, de a tekintetével már most embereket képes ölni.

- Nos, téged nem akarnak elvenni feleségül?- próbálom oldani a feszültségét, mert láthatóan kényelmetlenül érzi magát. Mindeközben természetesen nem tudok megfeledkezni arról, hogy az oldalam még mindig sajog, és a bőröm zsibbad. Talán valami természetes reakció lehet a fájdalomra, mindenesetre szükségem lenne egy hatalmas adag lidokainra.

- Nem- jelenti ki, és felnéz kísérőjére. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer eljön az a pillanat, hogy Molly lesz a legmulatságosabb egy társaságban, de Zayn arcát látva, kijelenthetem, ez a nap is eljött.

- Jól van, azért annyira nem vagyok rossz parti- dünnyögi tettetett daccal Zayn és lassan ő is elengedi a csöppség kezét.

- Meli? Hol van?- megesküdnék rá, hogy nem rég erre volt. Harry ijedten néz körbe, mintha elvesztett volna valamit.

- Oh, hogy...- visszafogja magát, vesz egy mély levegőt, és előveszi a gumicukrot a zsebéből- Megint egyedül kell megennem ezt a sok finomságot.

Nem nagyon értem, mi ez az egész. Elhagyta a húgom, legalábbis nem rég még mellette volt, most meg nincs sehol. Előre figyelmeztettem Louist, hogy Meli szeszélyes és rafinált, elég neki néhány perc és megtéveszt bárkit.

- Meli, ha tudnád, milyen finom ez a cukor- Harry csak tömi a szájába a tömény édességet, nekem őrjítően fáj a bordám, érzem, hogy a fekete póló, amit viselek, szép lassan átázik, és hiányzik az egyik húgom. Remek!

- Harry...-csak nyöszörögni tudok, nagyon fáj mindenem. Zsibbad a lábam is, és remeg a kezem.- Hol van Meli?

- Nyugi, itt van, csak rájött arra, hogy nem eheti meg az összes cukorkát egyszerre. Így ha akar belőle enni, nem kér, hanem elbújik. Erre elő fog jönni, mert- megköszörüli a torkát és erélyesebben folytatja- Meli elég okos ahhoz, hogy tudja, Harry biztosan ad neki gumicukrot!

Erre szinte azonnal megjelenik, az egyik öltözőajtó mögé rejtőzött egy-két finom falat reményében. Már fel sem fogom a történteket. Dekoncentrált vagyok, és egyre rosszabbul érzem magam.

- Na jó, haza viszlek, mert itt fogsz összeesni- Louis megragadja a karomat, kitépi a kezemből a táskám, és miközben elindul velem a parkoló irányába, a hátára veti azt, és hátraszól a többieknek, hogy kövessék.

Képtelen vagyok a reagálásra, gyengének érzem magam ahhoz is, hogy megszólaljak. A kezem az oldalamra vezetem és rémülten veszem észre, hogy a kis sebem, amit a labda okozott bizony nem hajlandó arra, hogy elkezdjen begyógyulni. A tenyeremben lévő élek megtelnek a véremmel, és már csak kapaszkodni tudok Louis kezébe.

Beültet az autóba, és rám csukja az ajtót anélkül, hogy megvárná, míg bekötöm magam. Megkerüli az autót, és bepattan a jobb oldalon. Lekapja magáról a pulóvert és a pólót. Nem tudom ezt mire vélni, és csak kábán nézek felé. Látom, hogy visszaveszi a pulóvert, de a póló a kezében marad. Eltépi, és áthajolva a sebváltón, felemeli a kezem. Remegő ujjakkal felgyűri a teljesen átázott pólómat, és az eltépett anyagot a sebemre szorítja.

- Keresnék elsősegélydobozt, de azt hiszem ezzel kihúzod hazáig- a művelet befejeztével végig simít az arcomon, beköti a biztonsági övemet, majd a sajátját is, és határozott mozdulatokkal kiirányítja az autót az útra.

Talán tíz perc sem telik el, de megáll az autó. Megpróbálom kinyitni a szemem, ami többé kevésbé sikerül is. Szörnyen érzem magam, és kivételesen nem a tetteim, vagy a puszta gondolataim zavarnak, egyszerűen csak érzem. Émelygek, szédülök, a szám cserepes lett, és a torkom száraz. Ennyi erővel a Szaharában is lehetnék, fejjel a homokban lélegezve.

- Jól van, már csak pár perc, és jobb lesz- Louis hangja elég távolról hallatszik, de amint sikerül felfognom a szavait, megejtek egy gyenge mosolyt. A saját lábamon jutok el az ajtóig, és csak ekkor jövök rá, hogy nem otthon vagyok. Nem nálunk otthon, hanem nála otthon.

Türelmesen megvárja, míg elég erőt gyűjtök ahhoz, hogy levehessem a cipőm, miután már lerángatta rólam a kabátom és csak arra vár, hogy a pólómtól is megszabadíthasson.

- Louis..hé- csapok a kezére, amikor megérzem a hideg ujjait a lángoló bőrömön.

- Ne csináld ezt. Vannak lány testvéreim, és nem vagyunk már kisgyerekek. Nem akarok semmi rosszat, csak ellátni azt az istenverte sebed- egy egyszerű mozdulattal megállít a nappaliban a kanapé mellett. Kezem a háttámlára teszi, hogy kapaszkodjak meg abban, és módszeresen elkezdi felhúzni a puha anyagot a derekamtól. A hideg futkos a hátamon, és nem tudom, miért. Ez nem fájdalom, ez csak, nos bizsergés. Behatárolhatatlan, és nem tudom hova tenni. Szerencsére elvonja a figyelmem a zúgás a fejemben, és a hirtelen a sebemet érő kellemetlen hűvös levegő. Eddig Lou pólója melegítette a sérülésem, de most, hogy elvette azt onnan, és a padlóra ledobta hanyagul, kezd fázni a horzsolásom, és kiráz a hideg. Tiszta libabőr leszek, de még mindig képtelen vagyok arra, hogy akár megszólaljak, vagy jelezzem a fájdalmam.- Maradj így, hozok fertőtlenítőt, meg valami kötszert.

Mintha bármit is tehetnék! Szánalmasnak érzem magam, itt állok Louis nappalijában, félig póló nélkül, és ha jól látom, összevéreztem a szőnyeget, amit bő egy hete ő égetett ki a cigijével, de még mindig nem dobta ki. Talán csak erre az alkalomra várt, hogy mikor tesz benne kárt valaki más is, és akkor végleg kiadhatja az útját ennek a szerencsétlen párának.

- Látod, milyen jó, hogy nem dobtam ki? Közösen tehetjük tönkre- fancsali képpel fordítom felé az arcom- jó, csak vicceltem. Mindjárt megvagyunk, viszont ez piszkosul fog fájni.

Nem hazudott. Amint ráfújja a sebemre az alkoholos fertőtlenítőt, síron túli sikoly hagyja el a számat. Rövid, de hatásos sikoly. Eldob mindent, egyik karjával védelmezően tart a csípőmnél fogva, a másikkal a sebem környékét próbálja meg hűsíteni.

- Ennyire fáj?- arcom a mellkasába temetem, és élvezem a bizsergést, ami ezúttal nagyon nem a bordáim közül jön.

- Túlélem- erőtlenül ejtem ki a szavakat, és a heverő helyett a vállába kapaszkodok.- Hol vannak a testvéreim?

- Liam írt, hogy elvitték őket forró csokizni Niall lakásába. Ha akarod, itt aludhattok ma mind- habozik egy kicsit, várja a válaszom, de én csak a lehető legóvatosabb mozdulatokkal bólintok.

- Nekem mindegy, csak ne ijedjenek meg ettől az egésztől- elenged, és még mindig hideg kezével elég szorosan beköti a sebem.

- Remek. Akkor felhívom Liamet, hogy hozzák őket ide. Majd elugrok nekik valami ruháért, és szólok Mitchnek, addig a többiek itt maradnak, jó?- nem tudok nem meghatódni ezen. Tulajdonképpen mi is történik?

Elesek, vérzek. Nem törődök a sebbel, felelőtlen vagyok. Louis segítsége merész, én mégis elfogadom, nem gondolva a következményekre. Az életem egyre furcsább és furcsább lesz, és én nem tudok ellene mit tenni.

Csiga lassúsággal a kanapéra ülök, és megvárom, míg Louis lehoz nekem egy bő pólót, ami nem tapad majd hozzá a frissen ellátott sérülésemhez. Jobban szemügyre veszem a lakást, ami kívülről sokkal, de sokkal kisebbnek látszik. Akkora a belmagasság, hogy félek, elszédülök, mindenhol félfalak, és boltívek vannak, ezzel mintegy kétszeresére növelve a teret. Optikai csalódás az egész konyhasziget, a nappaliban lévő hatalmas tévé elfoglalja a két ablak közti helyet. Minden harmonizál mindennel, nincsenek felesleges, szedett-vedett holmik mindenfelé. A rend relatív, de nála határozottan rendetlenség uralkodik, annak ellenére, hogy tényleg nincs sok kacat a lakásban.

Még érzékelem, ahogy Louis a térdemre támaszkodik, de már nem hallom igazán, amit mond. Ilyen lenne a boldog öntudatlanság? Nem hiszem. Ráadásul még mindig retardáltnak érzem magam, amiért képes vagyok ilyen helyzetbe kerülni.

Kábultan nézek rá, a kettős látás megrészegít. Bal kezét a térdemről a sebemre teszi, és nyugtatásképp végig simít jobbjával az arcomon. Kiráz a hideg, ami csak még több fájdalmat okoz. Többre nem futja, a fejem hátra hanyatlik és elmerülök valami sötétben, ami puha és meleg. Mély levegőt veszek, és a húzódás ellenére érzelemmentes marad az arcom. Vajon mással is történik ilyen?

Mindig azt hittem, az ehhez hasonló dolgok csak a filmekben történhetnek meg, amit élvhajhász pénzcsinálók rendeznek, és előttem lebeg a kép, ahogy valaki felordít a stábtagok közül, hogy megtalálta a tökéletes aláfestő zenét, ami elég hatásos ahhoz, hogy a romantikus lelkű nők, és a túl érzelmes fiatalok a lehető legtöbb hormonjukkal a bőgésre koncentrálhassanak. Parádés.

Valami kizökkent, jobban mondva valaki. Hideg ujjak. Már megint! Louisnak veszek lassan egy kesztyűt, mert félő, hogy lassan több jég lesz az ereiben, meg úgy általánosságban a szervezetében, mint Izlandon. Fészkelődöm, csukott szemmel és fintorogva. Az oldalamba nyilalló szúró érzést felváltja a megváltást hozó nyomáscsökkenés, és végül minden visszaáll a régi, jól megszokott állapotába, a szívverésem, a lélegzeteim száma és intenzitása. Mint egy lórúgás, szétárad a testemben a fájdalomcsillapító hatása, végre valahára eltűnnek a gondolataim, a furcsábbnál furcsább vízióim, és még a mélyebbnél is mélyebb álomba vergődök. Rögös út vezetett idáig, még azt sem mondanám, hogy megérte, de ez már nem számít semmit. Meleg van, körülölel a biztonság és mosolygok.