7. Awkward

Sziasztok! :)

Nem igazán tudok mit mondani erről a részről, talán egy kicsit unalmasnak és semmilyenek tűnik, semmi izgalmas nem történik benne, de lassan beindul a történet, ígérem, és sok meglepetést tartogatok még Nektek! :)

xx Lu

Amelia Villain:

- Louis? Mi baj?- elképzelni sem merem, mi történt. Valamitől zaklatott, de fogalmam sincs, miért. Hosszú másodpercekig nem mond semmit, és én sem szólalok meg. Megállok a járda közepén és megfordulok. Egy számomra ismeretlen dolog miatt késztetést érzek arra, hogy visszasétáljak legalább négy sarkot, hogy eljussak a kórházhoz- Louis, a frászt hozod rám, szólalj meg, kérlek.

- Én csak..nem tudom, miért hívtalak. Volt nálam El.

- Tudom, Zayn meglátogatott- egy pillanatnyi hatásszünetet tart, ez alatt van időm levegőt venni.

- És mondott valamit?

- Ezt nekem kéne kérdeznem- hümmög, de nem mond mást- Bírj ki negyed órát.

- Ezt hogy érted?- hangja a magasba szökik, de mire elmagyaráznám, megérti- Ja, oké.

Köszönés nélkül bontom a vonalat, és egyre gyorsabb tempóban haladok a csúszós, latyakos utcán felfelé. Sosem volt még ilyen érzésem, hogy el kell mennem valakihez. Louis hangja felébresztette bennem a vészmadarat, és tudom, hogy mellette a helyem, bár fogalmam sincs, miért. Hiszen biztosan bent vannak nála a többiek, amikor csak tudnak, és nem lehet annyira magányos, hogy engem hívjon fel, de akkor miért? Miért tette meg, és miért nem tudunk külön utakon járni, mint eddig, a megismerkedésünk előtt? Nem lehetünk barátok, az életünk különbözőbb már nem is lehetne, és ha vissza szeretné szerezni a barátnője bizalmát, annak nem egy lány barát magához láncolása a legjobb ötlet, valljuk be, egy exet sem győzi meg, ha a fiú, aki értük harcol, egy másik lány barátságában keresi a vigaszt. Sosem vezetnek jóra ezek az ötletek, én mégsem küldtem el Louist telefonon keresztül, inkább itt kutyagolok a hatalmas, üvegfalú épület felé.

Méterek választanak el a bejárattól, már szinte érzem, hogy a belső tér meleg levegője körbevesz. Elgémberedett ujjaimmal kapaszkodok a lépcső melletti korlátba, és megállíthatatlanul közeledek a második emelet felé. Háromnegyed öt van, a látogatási idő kellős közepe. A folyosó tömve van hozzátartozókkal, virágcsokrokkal, "Jobbulást" feliratú lufikkal és bonbonokkal. Szégyellem is magam, hogy nem hoztam semmit Louisnak, de ez fél perc után tovaszáll, amikor meglátom őt az ággyal szembeni ablakban ülni, még mindig ugyan abban a sötét nadrágban, póló nélkül.

- Normális vagy? Meg fogsz fázni- ráncigálom el addigi ülőhelyéről, becsukom az ablakot és hozzávágom a levetett pulóverét a földről. Amint a kezembe veszem a puha anyagot, megismerem.

Délelőtt valamiért nem fogtam fel a feliratot, talán túlságosan is lefoglalt az, amire rávett, de most határozottan biztos vagyok benne, hogy azt a szürke pulóvert tartom a kezembe, amit még én adtam neki. Ez volt az, amiért megkeresett, ezt akarta odaadni, mielőtt elmentünk volna kávézni, és mielőtt mentőt kellett volna hívnom hozzá. Most határozottan nem kedvelem ezt a felsőt.

- Nem lesz semmi bajom- mély orgánuma meglep, eddig még nem hallottam ilyen melankolikusnak, beszédtempója túl lassú hozzá képest. Nem az a Louis, akit délelőtt itt hagytam, egyáltalán nem hasonlít rá. Ő most az a Louis , aki a focipályán botladozott a rosszulléttől, akinek nem csillog a szeme, és aki üveges tekintettel néz egyetlen egy pontot órákig.

Csak mikor leülök mellé az ágyra, akkor mozdul meg. Átbújtatja a fejét a pulóver nyakán, segítek neki felvenni rendesen, mert időközben megcsavarodott kicsit. Erőtlenül ejti vissza karjait maga mellé, és szipog néhányat.

- Szeretnél beszélni, vagy csak maradjunk csendben?- rossz őt így látni, hiszen lehetne boldog is ennyi erővel. Nincs neki semmi baja, nem kórházra van szüksége, csak egy nagy adag endorfinra. A barátaira, a családjára, a zenére és a szerelmére.

- Nem tudom- kisgyermek módjára bújik az ölembe és halkan pityeregni kezd. Tehetetlennek érzem magam, és sután nyúlok a hajához. Simogatni kezdem a homlokát, és eltűröm kusza tincseit a szeméből.

Louis egy gyerek. Legalábbis úgy kell rá tekintenem, mint egy gyerekre, máskülönben nem tudnék mit kezdeni vele. Minden erőmet arra fordítom, hogy sikerüljön megnyugtatnom őt, ám ez hosszú ideig nem sikerül, végül félálomba sírja magát, és nagy nehezen megszólal.

- Szánalmas, mi?- be van rekedve, és ki van száradva a szája. Elveszem az éjjeli szekrényről a poharát, amibe reményeim szerint víz van, és a kezébe adom.

- Már miért lenne az?- még mindig az ölemben fekszik, hosszú karjai körbeölelik a derekam és a lábaimat egyszerre.

- 22 évesen picsogok, mint egy kölyök- keserű mosolyra húzza a száját, félig felül, hogy belekortyolhasson a vízbe, és csak néhány köhintés után teszi le valahova az ágy mellé a poharat. Megtörli a szemét a pulóver ujjába és visszadől mellém. Időközben bemásztam az ágyba, hogy ne essünk le mindketten a földre, miközben ő itatja az egereket.

- Nem, Louis, a kölykök nem picsognak ilyen hosszú ideig. A kisgyerekek maximum néhány percig sírnak, te sokkal rosszabb vagy- a hajborzolás mindig oldja a feszültséget, ez esetben viszont egy az egyben leomlottak köztünk a falak tőle. Csak azt veszem észre, hogy erősen magához von, és a hajamon keresztül megérzem langyos leheletét a nyakamon.

- Köszönöm. Mindent. Nagyon köszönöm.- először nem nagyon értem, mire gondol.

Zavarba ejtő, hogy egy ágyban fekszünk, ráadásul illetlenül közel van hozzám, félig rajtam fekszik, de érdekesmód nem fojtogató az ölelése, inkább úgy érzem, Louis egy elveszett gyerek, akinek meg kell fogni a kezét és haza kell kísérni.

- Nincs mit megköszönnöd- bököm ki, mikor rájövök, mire gondolhat most.

- Oh, de igen is van- az élet még mindig nem akarózik visszatérni belé, de jó úton halad afelé, hogy egyedül is el tudjon aludni.

Valahogy nagyon csendben maradunk, és csak bámulunk magunk elé. A folyosóról beszűrődnek apró zajok, de a folyosóra nyíló ajtó csukva van, ellenben az ablakkal, amin közvetlenül az utca zaja szűrődik be. Fékcsikorgások, gyermeteg nevetések váltakoznak, de mi nem beszélünk. Zavarban érzem magam, nem túl kellemes így várakozni. Néhányszor megköszörülöm a torkom, nagyokat sóhajtok, de nem jut semmi értelmes az eszembe, amit kimondhatnék.

- Én is ezt érzem- szólal meg jó pár perc némaságot megtörve Louis, és mindketten csak mosolyogni tudunk a szótlanságunkon.

- Akkor jó- fejem az ágy háttámlájának támasztom és akaratom ellenére elkezdem számolni a függöny ráncait. Egyik kunkort a másik után. Többször ellenőrzöm magam, de harminckettőnél se több, se kevesebb nincs.

- Neked is harminckettő jött ki?- fordul felém Louis, bágyadt vigyorral a képén.

- Bárhogy számolom, ez annyi- még egyszer utoljára sóhajtok, és eldöntöm, mára ez az utolsó.- Mondott valami olyat Eleanor, ami felzaklatott?

- Miből gondolod, hogy beszélgettem vele?

- Szótlan vagy, és az ablakban ültél. Sokszor csinálod ezt.Egy pontot bámulsz, és a szemed sem rebben. Elég ijesztő.

- Nem hiszi el, hogy rosszul érzem magam a hiánya miatt. Azt hiszi..

- Állj- muszáj félbe szakítanom- Megkérdezted tőle, hogy mit gondol?

- Hogy érted ezt?- azt hiszem egy kicsit felháborodott a felvetésemen, miszerint nem kérdezte meg a volt barátnőjétől, hogy is érzi magát tulajdonképpen.

- Úgy ahogy mondom. Megkérdezted tőle, hogy mit gondol a helyzetről? Louis, neki sem lehet könnyebb, vagy azt gondolod, őt nem viseli meg?- akaratlanul is az a lány jut eszembe, akinek nekiütköztem a mai nap folyamán. Valahogy úgy képzelem el Eleanort, mint azt a lányt. Zavart, nyugalomra vágyik, mégis zaklatják.

- Megkérdezte tőlem, hogy miért nem tudom felnőttek módjára kezelni a különválást- keserű mosolya miatt elég pocsékul kezdem érezni magam. Persze, hogy megkérdezte!- Valaki mással is vitázott az utcán- valamivel vidámabban felnevet, de ez csak pár pillanatig tartó jókedv.

És akkor beugrik. Louis elmondásai szerint Eleanor közepesen magas, barna hajú lány, és minden, amit a külsejéről tudok, egy az egyben megegyezik a velem összeütköző lány külső jegyeivel.

- Mondd Louis, véletlenül nem sötét kék kabát volt ma rajta?- nem akarom, hogy a válasza igen legyen, bár még magam sem tudom, miért.

- Imádom azt a kabátot. Mindenki megjegyezte, hogy borzasztóan áll hozzá a sapkája, de sosem foglalkozott vele. Kicsit őrült, mint én- szerintem is határozottan feltűnő, ha az ember találkozik egy indigó színű kabáttal, amihez mokka színű fejfedőt hordanak.- Mia, minden rendben? Teljesen lesápadtál!

- Azt hiszem majdnem fellöktem a volt barátnődet ma délelőtt- ilyet még talán nem éreztem. Elszáll minden erőm, a kezem nem tudom ökölbe szorítani, úgy érzem, menten elájulok. Nem akartam ennyire belekeveredni. Belenéztem annak a lánynak a szemébe, és megsajnáltam, mert láttam, hogy szenved. Minden egyes lépésében fájdalom volt, a válla megereszkedett, és a hangja szomorkásan csengett. Most már képtelenség kikecmeregni ebből a mizériából.

Louis nem igen jut szóhoz, sőt, még levegőt is elfelejt venni. Csak bámulunk egymásra, mintha embert öltünk volna, pedig erről szó sincs. Épp hogy megpróbálunk két szívet összeragasztani. Megígértem magamnak, hogy segítek Louisnak, és nem hagyhatom cserben pont most, hogy már láttam őt is és Eleanort is.

- És? Milyen volt?- nem értem mi ez a hangulatváltozás. Mindketten teljesen máshogy viselkedünk, pedig csak találkoztam Eleanorral. Végtére az a lány azt sem tudja, ki fia vagyok én, aki kis híján leverte a válláról a táskáját sietségében.

- Mármint a találkozás? Az gyors- próbálom oldani a feszültséget, de nem díjazza Louis. Egyáltalán nem- Jó, bocsi. Olyan..szomorú, és talán ideges. Meg egy picit feszült. Nem tudom, Louis, csak pár másodperc volt az egész, és nem látok bele az emberek fejébe. Mindenesetre nem volt jól. Nem volt felhőtlenül boldog, nem is igazán tudott koncentrálni, épp ezért ütköztünk össze. Én elbambultam, neki pedig valami elterelte a figyelmét. Tulajdonképpen miattad volt ez az egész baleset- nem dobja fel a tény, hogy ő okozott volna bármi hasonlót- Most ne vedd magadra. Csak vicceltem.

- Értem, csak..miattam volt szomorú. Ha a srácok nem..

- Ne ostorozd magad. Felesleges- állítom le még idejében, és megpróbálom ezúttal én elterelni az ő gondolatait- Mesélj nekem róla.

- Nem hiszem, hogy menne- újra maga elé mered, és ebből már tudom, hogy csak is rá gondol.

- Louis- halkan szólítom meg, és megszorítom a kezét- Dehogy nem! Mi az első dolog, ami eszedbe jut róla? Hogy ismerkedtetek meg? Mi volt az első benyomásod?

- Mi ez, valami francos interjú?- mindenféle harag nélkül a hangjában felnevet, és folytatja- Ha nem ismerném Harryt, nem ismerném őt sem...

A történetük nem nyúlik vissza hosszú évtizedekre, de abból, amit hallok, csak azt tudom leszűrni, hogy Louis igazán szereti ezt a lányt. Megéltek annyi szépet, amennyit más egy fél élet alatt sem, pedig alig beszélhetünk két-három évről. Louis egyre felszabadultabb, sokat mosolyog, és sosem nevezi Eleanort nyálas, ócska és giccses beceneveken. Tisztelettel beszél róla, és látom rajta, hogy szépen lassan megnyugszik.

Szerencsések azok az emberek, akik megtalálják a lelki társukat, ahogyan Louis megtalálta Eleanort. Álmodni sem merek arról, hogy én valaha fogok tudni majd így szeretni, hisz annak az esélye, hogy bárki elfogadja azt, aki vagyok, akinek lennem kell, valljuk be, nagyon kevés.

Hirtelen kivágódik az ajtó, és mi, mint akik valamiféle bűntényre készültek, rémülten rebbenünk szét. Amilyen gyorsan csak tudok, átülök az ágy melletti székek egyikére, bár már így is elég kellemetlen, hogy Louis mellől kell kipattannom az ágyból.

A többiekkel való találkozás pontosan annyira kínos, mint amennyire nem kéne annak lennie. Zayn csak bólint egyet köszönés gyanánt, és a társaihoz hasonlóan Louis irányába indul, és kellőképp üdvözli őt. Borzalmasan érzem magam, amiért, egyrészt nem igen figyelnek fel rám, hirtelen láthatatlanná válok, másrészt, amint ez megszűnik, Harry átható tekintetét érzem magamon. Lehet, hogy az inkognitó jobb volt.

A göndör hajú srác zavarba ejtően sokat néz rám, és nem túl barátságos, már amennyire én ezt meg tudom ítélni. Sajnálom, hiszen nekem nincs semmilyen rossz szándékom a barátjával, Louisnak csak megpróbálok segíteni, addig is megfeledkezik a felelőtlen kijelentéséről.

- Szóval Mia- kezd bele Liam, ha jól emlékszem, így hívják. Meleg barna szemei kedvesen csillognak, nincs benne semmilyen hátsó szándék, hasonlóképp a mellette ülő szőke sráccal együtt. Elég jó arcoknak tűnnek, talán még egy laza beszélgetést is tudnék folytatni velük- így hívnak, ugye?

- Amelia- javítja ki Louis, mire én szikrákat szóró szemmel sandítok felé.

- Csak Mia, Louis- nevét mondva nyomatékosítom a kívánságom, miszerint nem szükséges kimondania egyikőjüknek sem a teljes nevem.

- Még nem is volt alakalmunk beszélni veled, pedig a pályán már találkoztunk- Liam töretlenül próbálja fenntartani a jó hangulatot, akármennyire ellenzi ezt Harry, aki csak morog, és folyton azt az átkozott ablakot figyeli. Nagyon elbambulhatott, mert már percek óta mozdulatlan.

- Harry, ne legyél modortalan- böki oldalba Zayn, ami valahol jól esik, mégis azt kívánom, bár csak ne figyelne rám, miközben megpróbálok beszélgetésbe elegyedni egy csapat idegennel.

- A környéken laksz? Úgy értem, Londonban?- teszi fel első kérdését Liam, még mindig mosolyogva.

- Tulajdonképpen igen, de azt hiszem, azt a helyet nem nevezném a metropoliszok gyöngyének- zavartan felnevetek, erre Louistól kapok egy enyhe, ahogy ő mondaná "lepke pofont".

- Ne butáskodj, az is London- köt belém az ágyon heverő fiú.

- Miért gondolod ezt?- Zayn kérdő pillantásokat küld felénk.

- Attól tartok, a Haygate Estate nem ad helyet a nagyvárosiak álomotthonainak- a lakhelyem megnevezésére már Harry is árgus szemekkel néz. Nem értem, miért érdeklődik most ennyire. Sem szánalom, sem megvetés nem olvasható ki átható zöld szemeiből, csak is a színtiszta érdeklődés.

- Haygate Estate-et mondtál?- hangja lágy, nem olyan érces, mint mikor rám köszönt vagy fújt a jelenlétemre.

- Igen- talán nem volt a legjobb ötlet elárulni, de azt hiszem, ez a napom erről szól: megbánt kijelentések, furcsa beszélgetések, valamint forgolódás a hozzám szólók felé állandó jelleggel.- Miért?

- Csak meglepett- rántja meg a vállát- van azon a környéken pár jó hely, ahová el lehet ugrani, ha az embernek épp elbújni van kedve- legnagyobb meglepetésemre még mosolyog is, arcának mindkét oldalán gödröcskék villannak fel.

Erre nem tudok mit felelni, és nem is érzem, hogy valaha fogok. Ilyen körítés mellett is érzem, mennyire antipatikus vagyok számára, de legalább próbálkozik, barátai kérésére.

- És mondd, hol tanulsz? Mert, már meg ne haragudj, elég fiatalnak tűnsz- Niall beletúr néhányszor szőke hajába mondat közben és oda-odakap a bal téréhez, mintha fájna neki.

- Jelenleg nem tanulok. Az előző szemeszterben érettségiztem le, a továbbtanulás pedig várat magára, amíg dolgozom- Louis keze megszorítja az enyémet és valami megmagyarázhatatlan oknál fogva büszkén néz rám.

- És ha látnátok, hogy focizik! Te jó ég- nevet fel ' Tommo'. Igazán találó kis becenév, bolondos, mint amilyen Louis jobb pillanataiban- Még a híres Tomlinsont is kenterbe veri.

- Nem kell túlzásokba esni, de örülök, hogy végre belátod, jobb vagyok nálad. Hízelgő, mit ne mondjak.

- Ha Louis ezt mondja, akkor bizony látnunk kell a tudományod- kacsint felém Zayn, amitől menten zavarba jövök.

- Mindenképp- állok fel eddigi kényelmes helyemről- most viszont mennem kell. Már várnak haza.

Elköszönök mindenkitől, és annak ellenére, hogy Louis hosszú percekig töri magát, hogy maradjak, eljövök. A folyosóról még visszaintegetek a vadul kalimpáló Niallnek, de néhány pillanat után tovább állok.

Szinte vigyorogva indulok haza, most már végleg.