6. First snow

Huomenta! :D 

Na jó, elég erős "jó reggelt"-tel köszönni 11-kor, de higgyétek el, megvan az oka. :) Szóval, itt van a kedd, itt van az újabb rész. Az eredeti 14 oldal hosszú lett, ezért mostantól felezem a már kész fejezeteket, így talán nem lesznek olyan olvashatatlanul hosszúak. :) Még egyszer köszönöm a díjat, Nektek pedig köszönöm az 1100+-os látogatottságot, és a 3. feliratkozót! Fantasztikus érzés, hogy valahol érdekel titeket, amit csinálok! <3

Pipáljatok és írjatok bátran! (Btw az előző résznél feltett kérdésemre még senki sem adott választ, de még nem késő..) /Az elgépelésekért elnézést kérek, nem találom a szemüvegem/

Élvezzétek ki a nyár első napjait, és legyetek jó rosszak ;)

xx Lu

Amelia Villain

Hirtelen ötlettől vezérelve érkeztem, és most úgy érzem, beragyogta a napomat ez a bő egy óra. Louis egy igazán kedves srác, és attól függetlenül, hogy mennyire megpróbáltam eddig taszítani őt, rá kellett jönnöm a kórteremben történtek után, hogy engednem kell, hogy közelebb kerüljön hozzám. Voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, egy darabot visszakaptam a régi időkből, mikor még szerettem azt az embert, akit elfogadtam a testvéremnek. Az ajánlata azonban még mindig aggaszt, ráadásul úgy érzem, elárultam saját magamat azzal, hogy elmeséltem neki, mi történik velem, mi az, aminek jelenleg a kellős közepében csücsülök, és amitől nem tudok szabadulni.

A fejemben visszhangzanak a saját mondataim, nem tudok szabadulni az azóta folyton feltörekvő emlékeimtől. Jens jár a fejemben, és az, hogy bár csak ne akarná Louis véghezvinni tervét, mi szerint elvisz Birminghambe. Miért tenné? Nem vagyunk barátok, de még csak nem is ismerjük egymást annyira, hogy önzetlenül felajánlja a segítségét nekem, ráadásul sem a munkám, sem a testvéreim nem hagyhatom itt, Greg-ről nem is beszélve. Muszáj megtartanom az edzéseket, a tanítványaim számítanak rám. Egyedül Mitch az, aki nem számít visszatartó erőnek ebben az egész galibában.

- Hey, vigyázz már!- hallom meg a hangot magam mellől, és mikor felnézek, egy nagyjából velem egykorú lányt látok magam előtt. Hosszabb barnás haja apró hullámokban repked a szél hatására, szemén napszemüveg, ami meglep, hisz hófelhők gyülekeznek London felett. Anélkül, hogy megvárná bocsánatkérésemet, folytatja tovább az útját, és menet közben rántja vissza a táskájának a pántját a bal válláról, ahonnan én sikeresen lelöktem, miközben elbambultam.- Reméltem, hogy felnőttek módjára kezeled ezt majd Louis..

A Louisokkal csak a baj van.

Határozottan veszekedett a lány, és a vita hevében kerültem el a figyelmét, ahogy a magamban vívott csata miatt nem láttam őt. Ez lenne a mi sorsunk? Folyton aggódni azért, mikor csap be a villám, legyen az egy félresiklott kapcsolat, egy ájuldozó ismerős, egy alkoholista nevelőapa, egy beteg testvér? Távol álljon tőlem a beletörődés, vagy a feladatom megtagadása, de nem érzem fairnek, hogy míg a velem hasonló helyzetben élők minden nap megküzdenek azért, hogy éjjel a lehetőségeikhez viszonyítva minél nyugodtabban hajthassák a fejüket álomra, addig mások tejben vajban fürödnek, és semmi gondjuk nincs ezen a világon, csak az, hogy ki mennyire kedveli őket, mit gondolnak az aktuális öltözékükről és mennyire népszerűek az ismerőseik köreiben.

Az ilyesfajta problémák messze elkerülik az életem. Nincsenek kétszínű barátaim, akik a hátam mögött arról csámcsognak, mennyire nem áll jól az új blúzom, hiszen nincsenek barátaim. Azt gondolhatnám, eggyel kevesebb baj, de ez egyáltalán nem így van. Az, hogy Louis megengedte, sőt, utasított arra, hogy kiöntsem a szívem, ráébresztett arra, mennyire hiányzik a 17 éves Thomas az életemből. Úgy érzem, soha többé nem lesz senkivel olyan meghitt és bizalmas kapcsolatom, mint vele, de a mai nap után talán tehetek ez ellen egy lépést előre. Nem ez fogja megváltani az életem, hiszen Jenna még mindig beteg, még mindig kórházban fekszik, és a napokban nem várható a hazaérkezése, de most már érti Louis, miért vagyok feszült, miért nem alszom nyugodtan, miért vagyok nyűgös és távolságtartó. Bár utóbbiról nem tud mindent, azt, ami Tom és köztem történt, aminek nem szabadott volna megtörténnie, az továbbra is titok, és ha rajtam múlik, jó ideig még az is marad. Sem anya, sem Mitch nem tud róla, az általam hivatalosnak elfogadott indok Tom elköltözésére az összeférhetetlenség, ami akkor derült ki, mikor szakított vele a barátnője. Az engem védelmező bírói kérvényről a család mit sem sejt, Greg írta alá, hogy érvénybe léphessen.

A zsebemben rezegni kezd a telefonom és csodálkozva veszek észre egyszerre kismillió dolgot. Egyrészt, már majdnem kilenc óra van, tehát van húsz percem beérni a munkahelyemre. Másrészt, hívott anya, legalább háromszor, továbbá van egy olvasatlan üzenetem egy ismeretlen számról.

Mi a franc?

Ekkora népszerűségnek még soha sem örvendtem, még a születésemre sem voltak ennyien kíváncsiak.

"Jó volt látni. Ne haragudj, hogy ilyen sunyin szereztem meg a számod. L"

Akarva, akaratlanul is vigyorogni kezdek az sms elolvasása után, mert jelenleg ez a legkedvesebb dolog, ami történhet velem, így amilyen gyorsan csak tudok, válaszolok, majd felhívom anyukámat.

- Mia..? Miért nem vetted fel? Baj van?

- Nem, minden rendben. Hogy vagytok? Mi van Jenna-val? Mikor jöhet haza?- sürgetem a válasszal, ezért felgyorsul a beszédem az utolsó kérdésem végére.

- Nincs sok változás, a húgod még nagyon fáradt, kimerítik őt a napi rendszerességű vizsgálatok, de jól van- jó hallani a hangját, de az még jobb lenne, ha láthatnám is őket, és tudnám, most már nem lesz semmi baja Jensnek.

- Mikor engedik haza?- futólag körbepillantok a kétsávos úton, és átrohanok a kocsisor megérkezése előtt a túloldalra, ahol a kávézó még zárva van.

- Még legalább két hét- szíven üt az újonnan szerzett információ. Két hét. Rengeteg idő, de azzal próbálom nyugtatni magam, hogy ennél sokkal többet kibírtunk eddig, mert már a hatodikat tapossuk egymás nélkül.

- Értem- lehangolva felelek. Legnagyobb sajnálatomra hamarosan le kell tennem, mert lassan kezdődik a munkaidőm, és én még az öltöző közelében sem járok, csak ácsorgok a járdán, telefonálok és figyelem, ahogy az év első hópelyhei szállingózni kezdenek.- Anya..?

- Igen kincsem?

- Miután letettük, megmondod Jennának, hogy itt esik a hó?- elérzékenyül ő is, és már én is nehezen bírom visszafogni a kitörni kívánkozó könnyeimet.

- Természetesen- szipog néhányat és sóhajtozik. Jobbnak látom letenni, mielőtt még zokogásban törnénk ki mindketten.

Kinyitom a teljesen felújítottnak kinéző helyiség ajtaját, ami valljuk be, nem több egy félig belvárosi, épp hogy nem lepukkant kávézónál, ahol éhbérért dolgoznak főiskolások, így adva adókedvezményt a mi egyedülálló főnöknőnknek, Miss Hemsworth-nek. Az előtérbe belépve nyugalommal tölt el, hogy rajtam kívül nincs itt senki, csak a Miss, ahogy én hívom, mert enyhe beszédhibám miatt nem tudom illendő pontossággal ejteni becses nevét. Köszönök, de nem állok meg, egyenesen a lépcsőhöz sietek, ami levezet a parányi öltözőbe. Nem vacakolok soha ezzel az átöltözés dologgal, hiszen minden, ami egy munkanaphoz kell, az egy egyen póló, egy fekete farmer, és egy fekete kötény.

Mindvégig az jár az eszembe, mit el nem árultam Louis-nak. Nem kellett volna, határozottan rossz döntés volt, de már nem tehetek ellene semmit, tudja, és kész, ráadásul töri magát egy olyan dologért, ami nem is lenne kötelezettsége, és csak én kerülök kellemetlen helyzetbe emiatt. Viszont, egyáltalán nem éreztem kínosan magam, miközben azt ecsetelgettem neki, hogyan is került az én egyetlen vér szerinti testvérem kórházba, hogy azért ijesztett meg annyira az ő ájulása, mert Jenna szívelégtelensége is hasonló tüneteket mutatott. Rémisztő volt újra végignézni mindazt, amit fél éve. Üveges tekintet, félbehagyott mondat, reakcióra való képtelenség, földre zuhanás. Nem kellett több egy szempillantásnál, hogy nyomban felismerjem ezt a folyamatot, és talán ez volt az oka annak, hogy elsírtam magam, mikor Louis rákérdezett a hogylétemre.

- Mia- a megszólítás hangereje és a gondolataimban való elmerülés hatására összerezzenek, és megfordulok. Ez ma egy körbe keringős napnak látszik.- Azt hiszem, téged keresnek- a Miss fejével a pulttól legtávolabbi asztal felé bök, ahol egy sötét ruhás alak ül. Nem igazán értek egyet a ténnyel, hogy pont rám lenne kíváncsi, de azért odasétálok. Lassan, és megfontoltan. Sosem bíztam a kapucnis alakokban, akik zárt térben is sötétítőt húznak maguk elé, nehogy véletlenül felismerjék őket.

- Segíthetek?- nem kedveskedek, de azért a lekezelő stílus is távol áll tőlem. Türelmesen várok a válaszra, és amikor leejti fejéről a fekete kapucnit, megrökönyödök. Ismerős, borzasztóan, de nem tudnám megmondani, honnan. Nap barnította bőrén játszik a kintről besütő gyér fény, ezzel megvilágítva sötét barna szemeit, amik játékosan csillognak. Túl barátságos, túl mosolygós.

- Mia, igaz?- feláll és felém nyújtja jobbját- Zayn Malik, a focipályán nem volt alkalmunk bemutatkozni, és a kórházból is elég gyorsan távoztál.

- Hello- elfogadom és kezet rázunk. Int, hogy üljek le. Mielőtt megtenném, félig hátra fordított fejjel igyekszem meggyőződni arról, hogy a Miss nem lát, és van rajtam kívül olyan, aki megérkezett.- Igazán..meglep, hogy itt vagy.

- Elég könnyű téged megtalálni, mondták már?- az itallap szélét gyűrögeti, ami a legidegesítőbb dolog, amit vendég csinálhat, ugyanis, én vagyok az, aki heti szinten lamináltatja újra ezeket a kartonokat, mert tönkreteszik őket.

- Louis is könnyűszerrel fellel, tehát, gondolom tényleg nem nehéz- célzok a rengeteg, véletlennek nem igazán mondható találkozásunkra. Elég sok, ha azt vesszük, a város teljesen különböző végében lakunk és semmi közünk nincs egymáshoz, legalábbis, nem vagyunk sem barátok, se régi ismerősök, tehát, tényleg túlnyomó részt direkt találkozások voltak ezek.

- Pont miatta jöttem- komolynak tűnik, de közben kedvesen mosolyog.

- Ettől féltem- keserűen felnevetek, és az ölemben pihenő ujjaimat kezdem fixírozni. Alig egy órája hagytam magára, máris befurakodik csendes magányomban, bár most csak közvetve.

- Jó hatással vagy rá- egyszerűen kijelenti, mintha tudnom kéne, mire utal ezzel. Kérdőn pillantok rá, mire folytatni kezdi- Éjszaka lázálma volt, pocsékul nézett ki. A volt barátnőjét hívogatta, ezért jobbnak láttuk, ha felhívjuk a lányt, és beküldjük hozzá. Azonban te megelőzted őt, és miután eljöttél, felhívta Eleanor-t, aki Louis tudta nélkül már a kórház felé igyekezett. Valljuk be, azért őt is megrémisztette Lou állapota, így szinte rohant be hozzá elképzeléseim szerint, de tagadja. Nos, ez nem lényeg. Csak az, hogy Eleanor elmondása szerint Louis majd' kicsattant a jókedvtől, és most azt hiszi, csak azért mondtuk neki, hogy Lou nincs jól, hogy lelkiismeret furdalást okozzunk. Ami nem igaz, hiszen rég óta jól ismerjük őt, és bár nem fogadjuk el mi sem száz százalékosan a döntését, de megpróbáljuk megérteni, és....- úgy érzem, sikerült teljesen elvesznem a történetben. Azt sem tudtam eddig, ki kicsoda, és csak nagyon lassan sikerül összeraknom a képet a fejemben.- Túl gyors volt ez neked, ugye?

- Azt hiszem..Zayn, ugye?- hümmögve helyesel, miszerint sikerült megjegyeznem a nevét- Szóval, Zayn. Én nem tudom, ki is pontosan Eleanor, de az alapján, amit Louis mondott, biztosan kedves lány és odaadó barátnő lehetett, de meg kell értenetek egy nagyon fontos dolgot. Nem ismerem az ő verzióját, csak Louis-ét, aki könnyekkel küszködve mesélte el szakításuk történetét, ami valóban elég durva, és én el sem tudom képzelni azt a fajta fájdalmat, de gondolj bele, kérlek. Eleanor biztosan nagyon szereti Louis-t, és ha nem érezte volna a legtökéletesebb megoldásnak a különválást, nem tette volna meg, de biztosan neki is nehéz. Ne ostorozzátok őt, ne hívogassátok. Adjatok neki időt, hogy elrendezhesse magában ezt a dolgot, biztosan nem volt könnyű neki sem kimondania azt, hogy vége. Ezért kérlek, tényleg hagyjátok őt egy ideig békén. Lenyugszik, és ha valóban jól ismeritek őt, akkor tudjátok, előbb-utóbb jelentkezik magától, de ha zaklatjátok, akkor ez az időpont csak tolódik tovább és tovább-lezártnak tekintem az ügyet és elnézést kérő arckifejezéssel állok fel az asztaltól.

- Tényleg így gondolod?- megvárja, míg megteszek legalább három lépést, és csak akkor szólal meg. Visszamegyek és az itallap mellé támaszkodok.

- Nőből vagyok, bármilyen hihetetlen. Mi így működünk. És most ne haragudj, de mennem kell. Ha csak nem kérsz valamit- elgondolkozik, és a zsebébe nyúl.

- Csak egy szénsavmentes ásványvizet kérek, jég nélkül- barátságosan mosolyog zord viselkedésem ellenére és a szállingózó hó felé int fejével. Egy biccentéssel jelzem, hogy megértettem, és elindulok a pult felé.

Kinyitom az alig három decis frissítőt, pohárba töltöm, és miután tálcára rakom, ellavírozok az idő közben megérkezett vendégek között.

- Parancsolj, egészségedre- ezzel hagynám ott, ha engedné. Megfogja a csuklóm, mélyen a szemembe néz. Nem szeretem ezt, túl személyeskedő.

- Elfelejtettem megköszönni, amit Louisért tettél, szóval. Köszönöm- tehetetlen vagyok. Nem tudok mit felelni, ezért elmotyogok egy 'nem-tesz-semmit' félét, és magára hagyom. A többi vendéggel is foglalkoznom kell, és mivel közeleg a lustálkodni vágyó britek reggeli ideje, segítek minél több rendelést kiszórni. Észre se veszem, Zayn mikor távozik, mindenesetre leszedem az asztalt utána, és visszatolom a széket a helyére.

Az alatt a csepp szabadidő alatt, amíg elfogyasztom az ebédem, valamikor fél négy magasságában, felhívom Mitch-et az otthoni telefonon, hogy ne felejtse el, hogy ma neki kell intéznie a vacsorát. Mindig ideges vagyok, ha rá kell bíznom a kicsiket, mert hiába az apjuk, attól még nem túl gyakorlott a négy éves ikerpárok nevelésében.

- Mitch?- megpróbálok elég érthetően magyarázni- Csak ne rendelj kínait, rendben?

- Mia...

- Jó, jó. Megpróbálok sietni haza. Beszéltél anyával?- nem szokott túl érdekfeszítő lenni egy telefonálásunk sem, és ez sem fényesebb a többinél.

- Ja, mondta, hogy minden oké. Pizza jó?

- Ne legyen pepperonis. Ja, és Minnie csak egy szeletet ehet, mert fáj a hasa a sok sajttól- oktatom tovább Mitch-et, akit érezhetően hidegen hagy, milyen tapasztalataim vannak a gyermekeivel kapcsolatban, csak kapja meg a legfontosabb infókat: mikor, mit, hogy és kinek.

- Mia, értem. Akkor este.

- Akkor este- ennyi szokott lenni minden beszélgetésünk, de nem bánom. Elvégre kényszerből élünk egymás mellett. Semmi esetre sem együtt, kizárólag addig tart ez az állapot, míg anya egyenesbe nem jön, mert akkor én valószínűleg elköltözöm. Nincs ebben semmi különös, maholnap 20 éves leszek, nem várhatom el a családomtól, hogy egy ilyen kis lakásban kerülgessenek.

- Mia- amint meghallom a Miss hangját, összekapom magam és kisietek a vendégtérbe. Az órára pillantva megállapítom, hogy legalább tizenöt percnyi lett az ebédszünetem, amiből öt perc csak telefonálás volt. Viszont vendég sehol, és a többi itt dolgozó fiatal is pótcselekvésnek tűnő pakolgatásba fogott. A kávézó szinte pang, munka nincs, de még van legalább négy és fél óra zárásig.- Menj haza, pihenj. Túl sokan vagyunk ide.

Nem ellenkezem, noha tudom, ez most pont annyival kevesebb fizetést jelent, mint amennyivel korábban el kell jönnöm. Szívesen törölgetném a port ezért a húz fontért, de ha elküldenek, akkor menni kell.

- Rendben, viszlát- köszönök el, és mielőtt újra visszamennék az öltözőbe, odaintek néhány minket figyelő munkatársnak is.

Amilyen gyorsan csak lehet átöltözök, magamra kapom a kabátom és a sálam. Napközben nagyon lehűlt a levegő, és minden lépésemet követi a hó halk ropogása. Érzem, hogy az ujjaim jégcsappá válnak, és az arcmimikám is eltűnni látszik a csípős széltől.

Természetesen a buszom már rég elment, és nem vagyok hajlandó húsz percet várni a következőre, mert akkor megnő az esélye annak, hogy megfagyva érjek haza, így inkább sétálok. Félúton járok már, amikor őrült módjára rezegni kezd a telefonom. Ismeretlen szám hív, ezért elgondolkozok azon, felvegyem-e, végül amellett döntök, hogy elhúzom jobbra a zöld ikont.

- Igen?- a háttérben alig hallható zaj van, alapjában véve csendes környezetben ül a telefonálóm.

- Mia..- azonnal megismerem a hangját, és megrémiszt a kétségbeesése.